– És én talán nem fáradok el? – csattant fel Erzsébet hangja a fal túloldalán. – Tíz órát zötykölődtem a vonaton, mégis képes vagyok mosolyogni.
Lecsuktam a laptopot. Az ujjaim bizseregtek a gépeléstől, a derekam sajgott. Huszonkilenc nap volt még hátra a hónapból.
A harmadik napon Erzsébet úgy döntött, átrendezi a nappalit.
Amikor visszaértem a boltból – négy szatyorral, összesen kétezer-háromszáz forintnyi bevásárlással –, alig ismertem rá a szobára. A kanapé keresztbe fordítva állt, a tévét az ablak felé forgatták, a három éve nevelgetett fikuszom pedig a folyosó kövén árválkodott.
– Így sokkal jobb – jelentette ki elégedetten az anyósom. – A térnek áramolnia kell, különben megreked az energia.
Letettem a csomagokat.
– Erzsébet, mi Márkkal nem véletlenül rendeztük be így. Ha a kanapé nem takarja a radiátort, elviselhetetlen meleg lesz.
– Ugyan már. Majd kinyitjátok az ablakot.
Márkra néztem. Az orrnyergét masszírozta – a jól ismert mozdulat, amikor inkább nem akar állást foglalni.
– Anya, talán mégis visszaállíthatnánk… – próbálkozott óvatosan.
– Márk, drágám, én negyven évvel többet éltem, mint ő – vágott közbe Erzsébet. – Tudom, mit beszélek.
Felemeltem a fikuszt, visszatettem az ablakpárkányra, majd nekifeszültam a kanapénak.
– Mit csinálsz? – hördült fel.
– Visszarakom oda, ahol volt. Ez a mi otthonunk. A bútorok pedig ott állnak, ahol mi szeretnénk.
Csend telepedett ránk. Erzsébet Márkra nézett. Márk a falat bámulta. A másik szobában István éppen csatornát váltott.
– Látod, ilyen a feleséged – sóhajtott fel az anyósom. – Rideg. Pedig én csak segíteni akartam.
A konyhába vonult, és hangosan csapkodni kezdte az edényeket. A kanapét egyedül toltam vissza; Márk nem mozdult. A hátam közepén éles fájdalom hasított.
Este bejött a hálóba.
– Muszáj volt ezt így? – kérdezte halkan.
– Mit?
– Anyu előtt. Nagyon megsértődött.
– Engedély nélkül pakolta át a lakásunkat.
– Csak jót akart.
Nem válaszoltam. Oldalra fordultam. A fal túloldalán Erzsébet telefonált. Tisztán hallottam a szavakat: „száraz teremtés”, „az én Márkom mennyit tűr”, „még egy rendes levest sem tud főzni”.
Hét éve hallgatom ugyanezt, csak más megfogalmazásban. Hét éve Márk az orrát dörzsöli, és hallgat.
Másnap úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mosolyogva terített – az én tányérjaimmal –, és Gábornak mesélte, mennyire „rendet rakott” nálunk.
Kinyitottam a hűtőt. Üres volt. Előző este még tele – két napra vásároltam be. Hat felnőtt egyetlen nap alatt mindent eltüntetett. Két kiló csirke, vaj, kenyér, sajt, paradicsom, uborka, tej. Kétezer-háromszáz forint – huszonnégy óra alatt.
Elővettem a telefonomat, megnyitottam a jegyzeteket, és számolni kezdtem.
A tizedik napra már fejből tudtam az adatokat.
Élelmiszer: átlagosan napi kétezer-kétszáz forint. Tíz nap alatt huszonkétezer. Egy hónap végére bőven hatvanezer fölé kúszik.
Áram: a mosógép minden nap ment. Korábban hetente kétszer indítottam el. Most hat teljes adag két helyett.
Víz: ránéztem az órára. Tíz nap alatt annyit pörgött, mint nekünk másfél hónap alatt szokott.
És az időm. Napi négy óra a tűzhely mellett. Tíz nap alatt negyven óra. Egy teljes munkaidős hét – főzéssel.
Gábor és Eszter gyakorlatilag beköltöztek a dolgozószobámba. A felfújható matrac középen terpeszkedett, Eszter a munkaszékemre akasztotta a ruháit, Gábor pedig hangszórót hozott, és egész nap zenét bömböltetett.
Én a konyhában próbáltam dolgozni, a laptopot a vágódeszka és az uborkásüveg közé szorítva.
Szerdán felhívott az ügyfél.
– Anna, mikor érkezik a jelentés? Már három napja várok.
– Holnap elküldöm – feleltem.
Letettem, és abban a pillanatban Erzsébet lépett be.
– Annácskám, süss fasírtot, Gábor krumplipürével szereti.
Felnéztem rá, majd a képernyőre, aztán újra rá.
– Dolgozom.
– Az gyorsan megvan. A darált hús ott van a hűtőben.
Nem volt ott. Reggel ellenőriztem. Másfél kilót vettem előző nap négyszáznyolcvan forintért – este elfogyott, gombóc formájában.
– Nincs már – mondtam.
– Akkor menj és vegyél. A bolt az utca túloldalán van.
Lassan lecsuktam a gépet. Felálltam. A kezem ökölbe szorult, a körmeim a tenyerembe mélyedtek.
Este, vacsoránál – végül vettem újra húst a saját pénzemből, és elkészítettem a fasírtot – Erzsébet új témát dobott be.
– Mi Istvánnal a felújításra gyűjtünk – kezdte. – Nyugdíjból nem könnyű. Márk segít ugyan, de hát… nem sokat.
Felnéztem.
– Nem sokat?
Márk minden hónapban tizenötezer forintot utalt a szüleinek. A közös kasszából. Én vezettem a családi költségvetést, pontosan ismertem az összeget.
– Ugyan, az a tizenötezer – legyintett Erzsébet. – Az ma már szinte semmi. Egy havi bevásárlásra sem elég.
Letettem a villát. Végignéztem az asztalnál ülőkön. Márk megint az orrát dörzsölte. Gábor rágott. Eszter a tányérját bámulta. István köhintett egyet.
– Akkor számoljunk – mondtam nyugodtan.
Mindenki megdermedt.
– Tíz napja éltek nálunk – folytattam lassan, és éreztem, hogy most először valóban figyelnek rám.