– Anya, apa, Gábor és Eszter szombaton jönnek. Nálunk maradnak egy hónapig.
Márk ezt úgy vetette oda, mintha csak azt közölné, hogy eső várható. A hűtő előtt állt, a dobozból ivott kefirt, közben a telefonját görgette. Egy pillantást sem vetett rám.
Egy tányér volt a kezemben. Lassan letettem az asztalra, vigyázva, hogy még csak meg se csörrenjen.
– Egy hónapig? – kérdeztem vissza halkan.
– Igen. Apának most van szabadsága, anya már régóta készült rá. Gábor is csatlakozik Eszterrel. Jó lesz együtt – mosolygott, de a kijelzőről fel sem nézett. – Ugyan már, belefér.
Belefér. Hét éve vagyunk házasok. Ezalatt a hét év alatt a családja négyszer szállta meg a lakásunkat. Mindannyiszor legalább egy hétre. És soha nem valódi egyeztetés után. Három nappal korábban szólni szerinte már udvariasság.
Könyvelőként dolgozom, otthonról. Van egy apró dolgozószobám a háló mellett, nyolc négyzetméter az egész. Íróasztal, számítógép, mappák katonás rendben. Minden centiméter számít, mert kétszobás lakásban élünk. Nem palotában.
– Márk – próbáltam higgadt maradni –, ketten lakunk itt. Két szobánk van. Négy felnőtt hova fér el?
Végre rám nézett.
– Anya meg apa alszik a nappaliban a kanapén. Gáborék beköltöznek a dolgozódba. Veszünk egy felfújható matracot.
– És én hol dolgozom majd?
– A konyhában. Vagy a hálóban. Laptopod van, nem? – vont vállat.
Csak néztem rá. Egyetlen kérdést sem tett fel. Nem érdekelte, mit gondolok. Tényként közölte, mintha ez kizárólag az ő döntése lenne, én pedig csupán tartozék lennék a lakáshoz.
– Illene legalább megbeszélni – mondtam végül.
– Mit? A szüleimről van szó, nem idegenekről.
Nem idegenek. De nem is az én rokonaim. Mély levegőt vettem.
– Rendben. Akkor feltételekkel. Főzni te fogsz. Takarítani is. A vendégeid a te felelősséged.
Felnevetett, mintha viccelnék.
– Anna, ugyan már. Anya imád főzni, majd ő csinál mindent.
Nem válaszoltam. Fél éve gyűjtögettem. Havonta hét-nyolcezer forintot tettem félre a plusz munkákból, amiket a rendes állásom mellett vállaltam. Esténként, sokszor éjjel számoltam mások pénzügyeit, hogy egyszer eljuthassak pihenni. Negyvennyolcezer forint volt egy külön kártyán.
Az én kis menekülési alapom. Akkor még nem sejtettem, milyen hamar szükségem lesz rá.
Szombaton mind a négyen megérkeztek. Három bőrönddel, két utazótáskával és néhány nejlonszatyorral. Az egyikben három üveg savanyúság és egy csomag hajdina lapult – ajándéknak szánva.
Erzsébet lépett be elsőként. Termetes asszony, minden ujján gyűrű csillogott, hangja betöltötte az egész lépcsőházat. Úgy nézett körbe az előszobában, mintha műszaki átadásra érkezett volna.
– Elég szűk itt minden – jegyezte meg köszönés helyett. – És ezek a tapéták… mondtam már korábban is, ideje lenne lecserélni.
– Üdvözlöm – feleltem.
István, az apósom, csendes ember. Biccentett, aztán rögtön a televízió felé vette az irányt. Gábor oldalazva préselte be magát az ajtón, utána Eszter jött, vékony, halk lány, aki mindig a padlót nézi beszéd közben.
Márk sürgött-forgott: cipelte a csomagokat, tologatta a bútorokat a dolgozószobámban, előkészítette a matracot. Az a matrac fél helyiséget elfoglalt. Az íróasztalomat a falhoz szorították, a székem már nem fért el rendesen.
– Itt dolgozom – mondtam halkan a konyhában.
– Most majd a konyhában fogsz. Ideiglenes állapot. Csak egy hónap – felelte.
Csak egy hónap. Kétszáznegyven munkaóra a gáztűzhely és a fazekak között, Erzsébet társaságában.
Az első nap végül én álltam a tűzhelynél. Erzsébet nem főzött – irányított. Leült egy sámlira, karba tette a kezét.
– Apróbbra vágd a hagymát. Így ez nem leves, hanem moslék lesz.
– A répát reszeld, ne kockázd. Ki csinál ilyet?
– Nem jó az olaj. Finomítatlan kellene. Márk, írd fel, vegyen a feleséged.
Három órán át főztem. A céklát, ahogy mindig, sütőben sütöttem elő, hogy megőrizze a színét. Erzsébet beleszagolt a fazékba, majd elégedetlenül csóválta a fejét.
– A céklalevesnek mélyvörösnek kell lennie. Ez túl világos.
Hallgattam. Márk a nappaliban ült az apjával, meccset néztek. A „te főzöl” megállapodás nagyjából fél napig tartott.
Gábor hatalmas adagokat szedett. Két tányér levest, fél vekni kenyeret. Eszter csak turkált az ételben. Erzsébet minden falatot kommentált.
– Sós lett – közölte.
István szó nélkül újra szedett. Ezt bóknak tekintettem.
Este hat ember után mosogattam el. Huszonkét darab edényt számoltam össze. Márk sorozatot nézett. Gábor az én dolgozószobámban hortyogott.
Leültem a hálóban az ágy szélére, kinyitottam a laptopomat. Egy sürgős beszámolót kellett befejeznem hétfőre. A lámpa fénye csillogott a képernyőn, az asztal alacsony volt, párnát kellett a könyököm alá tennem.
A fal túloldaláról tisztán hallottam Erzsébet hangját, ahogy Márkkal beszélget.
– A menyed lehetne kedvesebb is. Legalább mosolyoghatna – mondta élesen.
– Fáradt, anya – felelte Márk csendesebben, de a hangjából nem hallottam valódi kiállást. És én minden egyes szavukat hallottam a vékony falon keresztül.