„„Még egyszer hozzányúlsz a félretett pénzemhez az anyád kedvéért, és csomagolhatsz is hozzá egy hátizsákkal, érted?” Eszter dühösen dobja az asztalra a borítékot, és felszólítja Márkot, hogy csomagoljon össze

Ez a gyáva, igazságtalan vád felkavaró.
Történetek

– Egyetlen válasz van erre: „Az anyja vagyok, tehát megtehetem.” Nem, nem teheti meg.

Anna felhorkant, és a nevetése élesebben csengett, mint kellett volna.

– Nem tehetem meg? Te fogod nekem megszabni, mit szabad és mit nem? Egyedül neveltem fel. Két állásban dolgoztam érte. Mindent odaadtam neki, amim csak volt…

– És ezért most jogod van kivenni a készpénzt a fiókból? – vágott közbe Eszter. – Érdekes elszámolás ez a hála nevében.

– Neked semmivel nem tartozom magyarázattal! – csattant fel az anyós. – Ő az én fiam! Ha szükségem van valamire, segít!

– A segítség az, amikor megkérjük egymást és megegyezünk. Nem az, amikor valaki bejön, kiveszi, elviszi, aztán csodálkozó arcot vág.

Márk tekintete ide-oda kapkodott kettejük között, mintha menekülőutat keresne.

– Anya… vettél pénzt? – kérdezte halkan.

Anna úgy fordult felé, mintha pofon érte volna.

– Te is? Komolyan? A saját anyádat kérdezed ilyesmiről? Ezt is megértem még.

– Csak válaszolj.

– Mit válaszoljak? Hogy megemelték a rezsit? Hogy a telken ki kellett fizetnem a szomszédnak a vízdíjat? Hogy kérni akartam tőled, de mindig az volt, hogy „anya, majd később”, „most nem jó”, „fizetés után beszéljünk”? Álljak itt kalappal a kezemben, miközben a feleséged úgy néz rám, mintha mérget tettem volna az ételébe?

– Tehát igen – mondta Eszter szinte suttogva.

– Nem loptam! – emelte fel a hangját Anna. – A fiamtól vettem el! Ideiglenesen! Visszaadtam volna!

– Mikor? Egy év múlva? – lépett közelebb Eszter. – Már egy hónapja „ideiglenes” minden.

– Ne csinálj drámát.

– Nem én kutatok más fiókjaiban.

– Más? A fiamnál idegen lennék? Hallod ezt, Márk? Idegennek nevez!

– Anya, nem erről van szó – motyogta a férfi.

– De igenis erről! – mutatott Eszterre. – Kezdetektől fogva nem bírt engem. Már az esküvőn láttam rajta. Mosolygott, de a szemében számítás volt. Minden rendszerezve, mindent előre beoszt. „Márk ezt ne edd”, „Márk oda ne ülj”, „Márk anyának ne adj”. Kényelmes pozíció.

– Először is: nem „Márkocska”, harminckét éves férfi. Másodszor: ha nem vezetném a háztartást pontosan, már rég levegőn élnénk meg ígéreteken. Mert valaki nálunk csak a fizetésnapot ismeri, aztán annyit mond: „majd csak megoldjuk”.

– Már megint kezded – sóhajtott Márk.

– Igen, mert ez az életem, nem egy sorozat, ahol átugorhatjuk a kellemetlen részeket.

Eszter hirtelen a komódhoz lépett, kihúzta a felső fiókot, elővett egy jegyzetfüzetet és tollat.

– Rendben. Ha mindenki a segítségről beszél, akkor számoljunk.

– Teljesen elment az eszed? – szűkítette össze a szemét Anna.

– Nem. Csak mostantól papíron vezetjük a dolgokat. Ötödikén mínusz háromezer. Kilencedikén mínusz kétezer. Tizennegyedikén még ötezer. Ma újabb ötezer. Összesen tizenöt. És ehhez jönnek az eltűnő élelmiszerek a „csak beugrom egy percre” látogatások után. Lazac, kávé, sajt – nem az akciós gumiszerű fajta. Tisztítószerek. Nálatok magától termelődik a mosópor?

– Kicsinyes vagy.

– Nem. Kimerült.

– Mit akarsz ezzel?

– Azt, hogy többé nem teszek úgy, mintha minden rendben lenne.

Márk megköszörülte a torkát.

– Eszter, talán nem kéne így…

– Hogyan? Kedvesen? Ünnepélyesen? „Kedves Anna, észrevettük, hogy rejtélyes módon fogy a pénzünk, esetleg legközelebb halkabban venné el?”

Márk akaratlanul is felnevetett, de Eszter azonnal ránézett.

– Ne vigyorogj. Nem néző vagy, hanem szereplő. A passzív gyávaság kategóriában.

– Köszönöm szépen – morogta.

– Szívesen.

Anna felemelte az állát.

– Látod, Márk? Így beszél velem a saját otthonodban.

– A mi otthonunkban – javította ki Eszter.

– Mindegy! Hagyod, hogy megalázzon!

– Anya – nézett rá végre egyenesen Márk –, nem lett volna szabad kérdés nélkül elvenned.

Csend telepedett a konyhára. Még a hűtő zúgása is tompábbnak tűnt.

– Tessék? – kérdezte Anna lassan.

– Nem lett volna szabad – ismételte meg határozottabban.

– Helytelen? – mosolygott keserűen. – És helyes az, hogy a feleséged szavait ismételgeted?

– Nem az övé. Ez tény.

– Tény? Amikor az egyetemet fizetni kellett, ki foglalkozott tényekkel? Amikor télen kabát nélkül jártál, ki vett neked? Amikor a motoros hiteled miatt bajba kerültél, ki húzott ki a csávából?

– Anya, elég.

– Nem elég! Most te oktatsz ki engem erkölcsről? Az én koromban én már…

– Pontosan – vágott közbe Eszter. – Az ön korában már megszokta, hogy mindenki tartozik magának. A fia is.

– Hogy mered!

– Egyszerűen. Hosszú napom volt, üres a boríték, és elfogyott a türelmem.

Anna felkapta a földre tett szatyrot, és nagy zajjal a szekrényre csapta.

– Nem kellenek a bevásárlásaim? Nem kellenek a látogatásaim? Rendben. Aztán ne rohanjatok hozzám, amikor az élet pofon csap.

– Megoldjuk – felelte Eszter higgadtan. – De előbb kérem a kulcsokat.

– Micsodát?

– A lakáskulcsot. A nagy kulcstartóval. Tegye az asztalra.

– Megőrültél? El akarsz vágni a fiamtól?

– Nem. A lakást zárom be.

– Márk! Hallod, mit követel?

Márk hallgatott. Az arcizma megfeszült; gyűlölte az ilyen helyzeteket. Nem a fájdalom miatt – a döntés kényszere miatt. Mindig abban reménykedett, hogy a dolgok maguktól elsimulnak, lehetőleg az ő aktív részvétele nélkül.

– Márk – szólalt meg Eszter jeges hangon –, vagy most leteszi a kulcsokat az asztalra, vagy holnap zárat cserélek. És azzal együtt a családi szabályokat is. Ott aztán bőven lesz időd a fiús kötelességekre.

Anna kihívóan nézett a fiára.

– Na? Mondj már valamit. Vagy végleg a bankszámlájának a kiegészítője lettél?

Márk szája széle megremegett.

– Anya, ne kezdd.

– Én kezdem? Itt cirkuszt rendeztek!

– Ez nem cirkusz – felelte Márk fáradtan. – Hanem egy beszélgetés, amit már rég le kellett volna folytatnunk.

Életidő