– Még egyszer hozzányúlsz a félretett pénzemhez az anyád kedvéért, és csomagolhatsz is hozzá egy hátizsákkal, érted? A papucsodat se felejtsd itt, családi hős.
Márk csak néhány másodperc múlva eresztette le a telefonját. A kanapén ült, a kijelzőbe temetkezve, mint egy kamasz, akit rajtakaptak valami kínos oldalon. Aztán lassan felnézett.
– Eszter, muszáj már az ajtóban támadni? Mi történt megint?
– „Megint”, persze – vágta rá Eszter, és egy vastag borítékot dobott az asztalra. – Ez történt. Most számoltam át harmadszor. Megint hiányzik ötezer forint. Nem kétszáz a tejre, nem egy ezres taxira. Ötezer. Ez már nem véletlen, hanem rendszer.
– És ezt rajtam kéred számon? – feszült meg Márk, bár az arca elárulta, hogy ő maga sem nyugodt. – Én nem vettem ki.
– Természetesen. Nálunk mindenki szent. A pénz csak úgy lábra kap, és elindul szebb jövőt keresni.
– Eszter, ne kezdd már…
– Nem kezdem, folytatom. Egy hónapig hallgattam. Először azt hittem, én tévedtem. Aztán, hogy talán elköltöttük, és nem tűnt fel. Harmadszor arra gondoltam, lehet, te vettél ki belőle, csak nem szóltál. De amikor negyedszer történik ugyanaz egy hónapon belül, az már nem figyelmetlenség, hanem matek.
Márk felállt, a melegítőnadrágja zsebébe csúsztatta a telefonját, és végighúzta a kezét az arcán.
– Mondom, hogy nem én voltam. Esküszöm.
– Akkor ki? A macska? Bár szemtelen, de készpénzt még nem kezel.
– Kérlek, anyát hagyd ki ebből – vágta rá reflexből Márk. – Csak beugrott meglocsolni a virágokat.
– Igen? A virágok miatt. És közben átszellőztette a borítékot is?
– Most komolyan, miket beszélsz?
– Nem beszélek, következtetek. Kulcsa kettőnknek van, meg Annának. Én nem nyúlok hozzá. Te állítod, hogy te sem. Akkor marad a postás?
Márk fintorgott.
– Direkt rá akarod húzni.
– Te meg görcsösen mentegeted. Ebből akár mutatvány is lehetne.
A férfi idegesen járkálni kezdett, megigazította a kanapén a plédet, mintha az lenne a világ legfontosabb problémája. Eszter gyomra összerándult. Ismerte ezt a jelenetet: amikor nincs érdemi válasz, jön a látványos házimunka.
– Nem akarok veszekedni – mondta végül Márk.
– Azt hiszed, én igen? Szerinted élvezem, hogy munka után a komód előtt állok, és azon gondolkodom, hülyének néznek-e? Azért gyűjtöttem azt a pénzt, hogy rendbe hozzuk az autót. Nem luxusra, nem szeszélyre. A futómű úgy kopog, mintha egy dühös szerelő költözött volna a csomagtartóba.
– Tudom…
– Nem, nem tudod. Ha tudnád, már rég leültél volna az anyáddal beszélni.
– Miről beszéljek vele? – csattant fel. – Te már előre bűnösnek kiáltottad ki.
Abban a pillanatban kulcs fordult a zárban.
Eszter csak elmosolyodott, keserűen.
– Tessék, megérkezett a főszereplő. Legalább nem kell találgatni.
Az ajtó kinyílt, és Anna lépett be az előszobába halványlila esőkabátban, kezében egy bevásárlószatyorral. Az arckifejezése inkább ellenőrzést, mint látogatást ígért.
– Mi ez az ordibálás? – szólt be már az ajtóból. – A lépcsőházban is hallani lehetett. Normális emberek ilyenkor vacsoráznak, nem cirkuszt csinálnak. Márk, ettél ma rendesen? Hoztam csirkét. Nálatok mindig csak egy joghurt meg három tojás árválkodik a hűtőben.
Eszter lassan felé fordult.
– Jókor jött. Épp eltűnt pénzről beszélünk.
Anna letette a szatyrot, és összeszűkült szemmel nézett rá.
– Miféle pénzről?
– Az enyémről. A komódban tartott borítékból. Ma ötezer forint hiányzik. És nem először.
Az asszony kihúzta magát.
– Célozgatsz valamire?
– Nem célozgatok. Egyenesen kérdezem. Ön vette ki?
– Megőrültél? – csattant fel Anna. – Én idejövök a fiamhoz, ételt hozok, és tolvajként kezelnek?
– Nem egy egyszeri esetről van szó, hanem rendszeres hiányról – felelte higgadtan Eszter. – Ez különbség.
– Milyen udvariasan tudsz sértegetni – horkant fel az anyós. – Márk, hallod, hogyan beszél velem?
Márk a konyha és a nappali között toporgott, mintha ott biztonságosabb lenne a levegő.
– Anya, próbáljunk nyugodtan…
– Nyugodtan? – csapta szét a karját Anna. – A feleséged lopással vádol, én meg mosolyogjak? Talán még hálás is legyek? Eszter, nem tévesztettél el valamit? Nem üres kézzel jöttem.
– És távozáskor sem volt üres a keze – felelte élesen Eszter.
– Hogy mersz…
– Anya, várj – szólt közbe Márk.
– Nem, most én beszélek! – fordult a fiához Anna. – Hadd halljam, meddig megy el a kedves menyem. Mondd ki nyíltan, Eszter. Azt gondolod, hogy én vettem el a pénzeteket?
Eszter összefonta a karját.
– Azt látom, hogy a pénz mindig akkor tűnik el, amikor ön jár itt egyedül. És elegem van abból, hogy úgy teszünk, mintha ez valami megmagyarázhatatlan jelenség lenne.
– Nézzétek már, milyen vicces – legyintett Anna. – Bezzeg fillérre pontos, ha a sajátjáról van szó.
– Nem a fillérekről van szó, hanem az elvről – vágta rá Eszter. – Ami az enyém, azért felelősséget vállalok.
– Az enyém, a tiéd… így működik most a házasságotok? – húzta fel a szemöldökét Anna. – Amikor nyaralni mentetek, az kinek a pénzéből volt? A hűtőhöz ki adott hozzá? Amikor ideköltöztetek, ki hozott edényeket, hogy ne üres polcokkal kezdjetek?
– Felsorolhatjuk a törölközőket és a virágvázát is – felelte hűvösen Eszter. – Attól még nem lesz rendben, hogy bárki belenyúl a megtakarításunkba.
– Gúnyolódsz?
– Nem. Csak belefáradtam. Abba, hogy úgy jár ide, mintha ez még mindig az ön lakása lenne. Hogy csomagokat hoz „segítség” címen, aztán eltűnik ez-az. Hogy kulcsa van hozzánk. Hogy mindenhez joga van.
Márk megmozdult.
– Eszter, ezt azért…
– Mit azért? – fordult felé. – Mondj jobbat, de őszintét.
Anna mély levegőt vett.
– Tehát a kulcs zavar. Nem a pénz, hanem az, hogy bármikor bejöhetek a fiamhoz. Mondd ki.
– Rendben, kimondom – felelte Eszter. – Zavar, hogy előre bejelentés nélkül érkezik. Zavar, hogy kinyitja a szekrényeket. Zavar, hogy mindenről véleményt formál, és úgy viselkedik, mintha itt még mindig ő döntene minden kérdésben.