– Hanem egy beszélgetés, amit már rég le kellett volna folytatnunk.
– Nahát – húzta el a száját Anna. – Szóval már az ő mondatait mondod vissza. Szépen haladsz.
– A saját gondolataimat mondom – felelte Márk, és a hangjában most először csengett keménység. – Add ide a kulcsokat.
Az asszony megdermedt.
– Tessék?
– A kulcsokat kérem. Most.
– Mondd hangosabban, hadd halljam tisztán, hogyan tessékeled ki az anyádat a saját fiad lakásából.
– Nem tessékelek ki senkit. Csak azt kérem, hogy ne gyere be akkor, amikor nem vagyunk itthon, és ne vigyél el semmit anélkül, hogy megkérdeznél.
– Megkérdezni? Kit? Őt? – bökött Eszter felé. – Készítsek időpontfoglalót is? Kedden beugorhatok sóért, csütörtökön pedig hiányozhat a fiam?
– Anya, elég – szólt rá Márk feszülten.
– Elég? Nekem is az! Én emberként jövök ide, ti meg úgy kezeltek, mint valami betolakodót. Tartsátok meg a pénzeteket, fulladjatok bele!
– Itt nem a pénz a lényeg – próbálta higgadtan Márk.
– Dehogynem! Csak nem az összeg számít, hanem hogy ki diktál. És a feleséged nagyon igyekszik megmutatni, ki az úr a házban.
– Nem – szólalt meg Eszter, és most először emelte fel a hangját az este folyamán. – A lényeg az, hogy ön úgy döntött, szabadon rendelkezhet olyasmivel, ami nem az öné. És még azt is elvárta, hogy mosolyogva tűrjem, nehogy kellemetlenül érezze magát. Ezt nem vállalom.
Anna szeme összeszűkült, hangja pedig lehalkult, de annál maróbb lett.
– Azt hiszed, nyertél, Eszter? Nem. Csak azt bizonyítottad, milyen vagy valójában. Hideg, számító, rosszindulatú. Egy rendes nő nem így tartja össze a családot.
– Egy rendes nő nem turkál más fiókjaiban – válaszolta Eszter ugyanolyan csendesen. – És nem csinál a fiából arccal ellátott bankautomatát.
Márk egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Anya. A kulcsokat.
Az asszony még néhány másodpercig fürkészte a fiát, mintha azt mérlegelné, tényleg ezt hallja-e. Aztán lassú, teátrális mozdulattal a kabátzsebébe nyúlt. Előhúzta a kulcscsomót, megrázta, hogy csörögjön.
– Tessék. Vedd el. Boldog vagy? – A kulcsok csattanva értek asztalt. – Éljenek a szabályaitok. Számológéppel, borítékokkal és azzal a nagy, fegyelmezett szerelemmel.
Eszter szó nélkül felvette a kulcsokat. A fém hidegen simult a tenyerébe.
– Köszönöm.
– Neked nincs mit megköszönnöd – horkant fel Anna. – Nem érted teszem.
– Igen, azt észrevettem. Sok mindent nem másokért tesz, hanem a hatás kedvéért.
– Jaj, hallgass már!
– Anya! – csattant fel Márk.
A levegő besűrűsödött. A nedves kabát szaga, a szatyorban lapuló nyers csirke illata és az évek óta gyűlő, kimondatlan sértettség egyetlen nehéz gomollyá állt össze.
Anna megigazította a gallérját.
– Ennyi volt. Ide többé nem teszem be a lábam.
– Ezt ne ígérje – felelte Eszter higgadtan. – Csak legközelebb előbb telefonáljon.
– Nem jövök, mondtam! Majd ti könyörögtök még.
– Mi általában gyalog közlekedünk – jegyezte meg Eszter szárazon. – És kulcs nélkül.
Az asszony olyan pillantást vetett rá, amivel egy egész lépcsőházat fel lehetett volna világítani, majd kiviharzott az előszobába. Az ajtóban még visszafordult Márkhoz.
– Gratulálok. Felnőttél. Kiteszed az anyádat. Igazi férfi.
– Anya, kérlek…
– Késő. Élj, ahogy akarsz.
Az ajtó olyan erővel csapódott be, hogy az akasztóról leesett az esernyő, és tompán koppant a padlón.
Néhány másodpercig mozdulatlan csend maradt utána.
Márk végül lehuppant a kanapéra, és a szőnyeget bámulta, mintha onnan várna választ arra, mikor és hogyan került két tűz közé, és miért tűnik hirtelen szűknek negyven négyzetméter.
Eszter felvette az esernyőt, visszaakasztotta, a kulcsokat a farmerzsebébe csúsztatta, csak aztán fordult a férje felé.
– És? – kérdezte.
– Mit és?
– Ennyi volt? Vagy jön a folytatás arról, hogy túlzásba estem, és meg kellett volna értenem a helyzetét?
Márk hangosan kifújta a levegőt.
– Nem. Nem lesz ilyen. Igazad van.
– Ezt olyan meggyőződéssel mondod, mintha jegyzőkönyvbe diktálnád.
– Eszter, ne szoríts sarokba.
– Nem szorítalak. Csak szeretném tudni, valóban átgondoltad, vagy egyszerűen kivárod, míg elül a vihar.
Márk végighúzta a kezét az arcán.
– Felfogtam. Tényleg. Csak… nem akartam elhinni, hogy tényleg elvisz innen pénzt. Sejtettem, de inkább elhessegettem.
– Mert kényelmesebb volt nem látni – ült le vele szemben Eszter. – Amíg én hallgatok, te lehetsz jó fiú és jó férj egyszerre. Csak közben valahogy mindig az én pénzem tűnik el.
– Tudom.
– Nem, nem tudod. Nem tudod, milyen érzés kinyitni a saját fiókodat, és üresen találni. Nem az összeg fáj a legjobban, hanem az, hogy hülyének néznek. A saját otthonodban.
– Sajnálom.
– A sajnálat kezdetnek jó. De mondj konkrétumot.
Márk bólintott.
– Holnap elmegyek hozzá. Megmondom, hogy ez így nem mehet tovább. Ha segítség kell neki, hozzám forduljon, ne lopakodjon ide.
– Mint egy ellenőr, akinek személyes érdeke fűződik a vizsgálathoz – tette hozzá Eszter.
– Igen. És a pénzt… pótolni fogom.
– Miből? Abból a keretből, amit mindig „húzzuk ki fizetésig”-nek hívsz?
– Vállalok pluszmunkát hétvégén. Szergej már keresett embereket egy projekthez.
Eszter alaposabban megnézte. A hangjában most nem a megszokott, puha bűntudat volt, hanem valami halvány elszántság.
– Rendben – mondta végül. – De akkor szabályok jönnek.
– Hallgatlak.
– Első: készpénz nem hever szanaszét. Minden a kártyán.
– Rendben.
– Második: senkinek nincs kulcsa. Sem anyukádnak, sem barátoknak, sem annak az unokatestvérnek, aki „csak egy fúrót hoz be”.
– Elfogadom.
– Harmadik: ha anyukádnak valamire szüksége van, nem adunk a kezébe pénzt. Kifizetjük mi a számlát, bevásárolunk, elintézzük online. De nincs több „majd visszaadom”.
– Így lesz.
– Negyedik: nem söprünk a szőnyeg alá dolgokat. Nem attól tűnik el egy probléma, hogy nem beszélünk róla. Nem kamaszok vagyunk, hanem házasok.
Márk halványan elmosolyodott.
– Elég szigorú szabályzat.
– Viszont egyértelmű.
– Benne vagyok.
Eszter felállt, felvette az asztalról a gyűrött borítékot, összenyomta, és a kukába dobta.
– A titkos papírdugdosás kora véget ért. Huszonegyedik század, emlékszel?
– A csirkét azért elhozta – jegyezte meg Márk, a szatyorra pillantva.
Eszter odanézett, és felhorkant.
– Persze. Tizenötezer forintot ki lehet vinni a lakásból, de üres kézzel érkezni már illetlenség.
Márk hirtelen elnevette magát. Rövid, ideges nevetés volt, de őszinte. Eszter szája sarka is megremegett.
– Jól van – mondta végül. – Ha már háborúztunk, legalább vacsorázzunk rendesen. De előre szólok: ha most azzal kezded, hogy „anya csak jót akart”, esküszöm, ezzel a csirkével borítalak le.