— Segíteni? Ugyan már. Akkor vagytok „család”, amikor négyzetmétert kell szerezni, beköltözni és jogokat követelni.
— Hogy beszélsz te velem?! — csattant fel Erzsébet, arca egy pillanat alatt kivörösödött. — Én értetek töröm magam! Szerinted jó érzés nézni, hogy a fiam idegen lakásban él, mintha csak megtűrt vendég volna?
— Gábor nem vendég. Egy felnőtt férfi, aki két éve azt ismételgeti, hogy „mindjárt jobban fog keresni”, mégis minden hónap végén kölcsönt kér a saját feleségétől.
Gábor hirtelen letette a kezében tartott csontot a tányérra, a porcelán csörrent.
— Ezt most miért kellett?
— Mert elegem van abból, hogy úgy teszünk, mintha minden egyensúlyban lenne. Ha már családi tanácskozást tartotok a fejem felett, beszéljünk őszintén. Ki fizeti a rezsit? Én. Ki segített tavaly ősszel kifizetni a te anyád telkének hitelét? Én. Mondjam az összeget is? És az autójavítás, amikor „késett a fizetésed”? Az is az én számlámról ment. Most pedig azt hallgatom, hogy a szegény fiú nem érzi magát otthon.
— Most tényleg a szememre veted? — ugrott fel Gábor.
— Nem vetek a szemedre semmit. Tényeket sorolok. Az nem ugyanaz.
Erzsébet tenyere nagyot csattant az asztalon.
— A pénzeddel nyomod agyon! Mindent számlával és utalással mérsz. Egy rendes feleség tiszteli a férjét, nem könyvelést vezet róla!
— Egy nő nem köteles tűrni, hogy a saját konyhájában hülyének nézzék — vágott vissza Lilla higgadt, metsző hangon. — És elég volt a kioktatásból. Otthon dirigáljon, ahol akar. Itt nem fog.
Katalin feszengve mosolygott.
— Ugyan, minek ez a felhajtás? Lehetne békésebben is. Írass át egy részt a nevére, kész. Gábornak lesz biztonságérzete, nálatok csend, Erzsébet lelke megnyugszik. És akkor a felújítás is gördülékenyebben mehet.
Lilla felnevetett, de a tekintete hideg maradt.
— Különösen tetszik ez az „és akkor a felújítás” rész. Megvan már a menetrend? Először tulajdonrész, aztán állandó lakcím, utána „Katalin csak ideiglenesen itt marad”, majd „csak betolunk egy szekrényt”, aztán „ha már közös a pénz, üvegezzük be az erkélyt is”. Végül pedig én leszek a hálátlan, mert számolni merek.
Gábor fintorgott.
— Veled lehetetlen beszélni. Mindig rosszat feltételezel.
— Azért, mert a rossz általában már ott ül az asztalnál, és épp a csirkét majszolja.
Közelebb lépett hozzá.
— Ez már túlzás.
— Nem. Túlzás az, amikor az anyád élő házasság mellett méregeti a falakat, hogy melyiket lehetne kibontani. Én csak nevén nevezem, ami történik.
Erzsébet felpattant, csípőre tett kézzel.
— Vagy leveszed ezt az úriasszonyos álarcot, vagy nem tart sokáig ez a házasság.
— Ez fenyegetés? — emelte meg Lilla a szemöldökét.
— Figyelmeztetés. Egy férfi nem marad ott, ahol naponta az orra alá dörgölik, hogy semmi sem az övé.
— Érdekes. Az nem számít, hogy semmi saját ötlete nem volt, csak az, amit maga súgott a fülébe?
— De volt! — csattant fel Gábor. — Azt mondtam, normálisan kellene élni! Nem állandóan azt hallgatni, hogy „ez az enyém, ez a nagymamámé volt, ahhoz ne nyúlj”. Mi vagyok én itt, múzeumi teremőr?
— Nem. Olyasvalaki, aki a házasságot összekeverte egy ingyenes belépővel az ingatlanpiacra.
— Fulladj bele a lakásodba!
— Rendben. Akkor a vita tárgya megszűnt.
Lilla az ablakpárkányra tette a csomagot, majd a folyosói szekrényhez ment. Nyugodt, kimért mozdulatokkal kezdte kiszedni Gábor holmiját. A kabát a földre hullott, utána a farmer, majd a sporttáska. A töltőkkel és kábelekkel teli dobozt a tetejére rakta.
— Mit művelsz? — kérdezte Gábor döbbenten.
— Segítek megtalálni a lelki békédet. Ha itt ennyire kényelmetlen számodra, menj oda, ahol küszöbtől kezdve tulajdonosnak számítasz. Az édesanyádhoz.
— Lilla! — kiáltott fel Erzsébet. — Elment az eszed?
— Teljesen tiszta vagyok. Talán életemben nem voltam ennyire józan.
— Kidobod a férjedet?
— Nem, Erzsébet. Kiviszem innen a problémát, amit maga következetesen családnak nevezett.
Gábor odalépett, és megragadta a kabátja ujját.
— Hagyd abba ezt a színjátékot.
— A színjáték akkor ért véget, amikor nélkülem akartátok felosztani a lakásomat. Most jön a zárójelenet. A szereplők kifelé.
Katalin már a bejáratnál állt.
— Én inkább indulok. Ezek a jelenetek nem nekem valók.
— Bölcs döntés — bólintott Lilla. — A táskáját se felejtse itt. Már a látványuk is rontja a hangulatot.
Erzsébet arca sötétlila lett.
— Hogy merészelsz így beszélni? Kétszer annyi idős vagyok, mint te!
— A kor tapintatot kellene adjon, nem fölényt.
— Hálátlan teremtés! Mi jó szándékkal jöttünk!
— A jó szándék általában csengővel és süteménnyel érkezik. Nem mérőszalaggal és beköltöztetési tervvel.
Gábor megpróbálta megfogni a karját.
— Nyugodjunk meg. Ezt meg lehet beszélni.
Lilla elrántotta a kezét.
— Meg lehetett volna. Tegnap. Vagy múlt héten. Amikor mondhattad volna azt, hogy „Anya, ez nem a te dolgod”. De te hallgattál, és vártad, hogy majd én lenyelem. Nem fogom.
— Felfújod az egészet.
— Te meg fillérekre váltod magad. Fél lakásért cserébe odaadnád a gerincedet is.
Gábor keserűen elmosolyodott.
— Persze, én vagyok a számító, te pedig a mártír.
— Nem vagyok mártír. Csak kimerült és dühös. És ez őszintébb, mint a ti meghitt családi előadásotok.
Erzsébet szinte sziszegte:
— Egyedül fogsz maradni. Ezzel a természettel senki nem bír ki.
— Akkor legalább nem fogják a folyosómat méregetni gardróbhoz.
— Ugyan kinek kellesz!
— Ma? Önöknek biztosan nem. És ez már önmagában ajándék.
A küszöbnél Katalin halkan szólt:
— Gábor, induljunk.
De Gábor mozdulatlan maradt. Úgy nézett Lillára, mintha most látná először.
— Ennyi? Csak így? Egyetlen vita miatt?
— Nem egy vita miatt. Miattad. Mert nem férjként viselkedsz, hanem az anyád meghosszabbításaként. Mert minden komoly helyzetben csak annyit tudsz mondani: „Lilla, ne csináld a jelenetet.” Mert kényelmes neked az én pénzemen élni, miközben sértődötten várod, hogy mindent átadjak. És mert még most sem érted, mi a baj.
Gábor arca megkeményedett. Dühösen felkapta a sporttáskáját.