— Akkor menjen a francba az egész. Maradj csak egyedül a saját erődítményedben!
Lilla szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Talán választhatnál találóbb kifejezést. Úgy hangzik, mintha ostrom alatt kellett volna tartanom a lakást. Bár, ha jobban belegondolok, nem is állsz messze az igazságtól.
Erzsébet sértetten az ajtó felé indult, de a küszöbön még visszafordult.
— Meglátjuk, milyen dalra fakadsz, ha férj nélkül maradsz!
— Már majdnem énekelek — felelte Lilla higgadtan. — És képzeld, egyáltalán nem hamis.
— Szemtelen nőszemély!
— Cserébe legalább a papírjaim rendben vannak.
Gábor idegesen feltépte az ajtót, kilépett a lépcsőházba, és még visszaszólt:
— A kulcsot majd később visszaadom!
— Ne fáradj. Ma lecseréltetem a zárat.
— Teljesen megőrültél.
— Inkább te lepődtél meg azon, hogy a tetteknek következményei vannak.
Az ajtó úgy csapódott be mögöttük, hogy az előszobai tükör megremegett. Lilla néhány másodpercig mozdulatlanul állt, miközben a lépcsőházból még felhallatszott Erzsébet felháborodott zúgolódása és Gábor ingerült „anya, hagyd már” morgása.
Aztán lassan ráfordította a kulcsot a zárra, beakasztotta a biztonsági láncot, és csak akkor engedte ki a levegőt, amit addig visszatartott.
A csend először idegenül hatott, majd fokozatosan megnyugtatóvá vált.
Átsétált a konyhába, végignézett az asztalon, és keserűen felnevetett.
— Remek kis családi tanácskozás volt. Fél csirkét eltüntettek, a kompótot megitták, a végén pedig természetesen én lettem a hibás.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében. A kijelzőn: „GÁBOR”.
Felvette.
— Hallgatlak.
— Fogalmad van róla, mit műveltél? — csattant fel a férfi.
— Tökéletesen. Kitessékeltem három fölösleges embert a saját otthonomból.
— Most komolyan beszélek!
— Én is.
— Legalább anyám előtt ne csináltad volna!
— És ti legalább Katalin néni előtt ne osztogattátok volna a lakásomat. Látod? Mindannyiunknak peches napja van.
— Megaláztál.
— Nem, Gábor. Te hoztad magad kínos helyzetbe. Én csak nem takargattam tovább az asztalterítő alatt.
— Már megint ezek a nagy szavak…
— És te már megint üres kézzel állsz.
Pár másodpercig csend volt a vonal másik végén.
— Nyugodj meg, és beszéljünk holnap.
— Nem.
— Hogyhogy nem?
— Holnap nem beszélgetünk. Holnap eljössz a maradék holmidért. Írok időpontot. Jöhetsz kísérettel is, ha szeretnél, akár zenekarral, csak ne próbálkozz semmilyen jelenettel.
— Tényleg kiraksz?
— Már megtörtént. Csak még nem dolgoztad fel.
— Ez házasság, Lilla!
— A házasság két ember szövetsége. Amikor az egyik cipel, a másik hebeg, a harmadik pedig dirigál, az nem házasság. Az inkább közös kasszás színjáték némi családi zsarolással fűszerezve.
A vonalban egy rövid, ingerült nevetés hallatszott.
— Mindig is kőkemény voltál.
— Nem. Sokáig csak kényelmes voltam másoknak. Most lejárt az engedély.
Bontotta a hívást, és lenémította a készüléket.
Egy perc sem telt el, újra rezgett. Most Erzsébet neve villogott a kijelzőn. Lilla felsóhajtott, de felvette.
— Tessék.
— Még helyrehozhatod — mondta a nő jeges hangon. — Kérj bocsánatot a férjedtől. Tőlem is. És üljünk le normálisan megbeszélni.
— Mit? Hogy miként ajándékozzam át elegánsan a négyzetmétereimet?
— A családról.
— Úgy tűnik, más a szótárunk.
— Neked addig fontos a család, amíg kényelmes.
— Nekem a család azt jelenti, hogy nem turkálnak idegen kezek a tulajdoni lapjaim között.
— Mindent a magadénak tekintesz!
— Mert az is az enyém. Micsoda meglepetés.
— Nem kell az egész lakásod! Ne képzelődj! Csak azt akartuk, hogy Gábor biztonságban legyen.
— Kitől? Tőlem, aki két évig eltartotta, meghallgatta, kihúzta a hónap végéig a fizetéséből?
— Ne beszélj így a fiamról!
— És maga ne rendezze át az én otthonomat.
— Ő férfi!
— Elméletben igen. A gyakorlat még fejlesztés alatt áll.
Erzsébet levegő után kapott.
— Ezt még megbánod! Még könyörögni fogsz neki!
— Legfeljebb a kád alá kúszom be a macska labdájáért. De ahhoz sem fűlik a fogam.
— Te… te…
— Szép estét, Erzsébet.
Lilla letette a telefont, képernyővel lefelé az asztalra tette, és szó nélkül pakolni kezdett. A tányérok a mosogatóba kerültek. A lakberendezési katalógus a papírgyűjtő zacskóba. A jegyzetfüzet, benne a számokkal és a feliratokkal — „szekrény ide”, „Katalinnak kihúzható ágy” — követte.
Kinyitotta a füzetet, és átfutott még néhány sort. „Gábor majd finoman elmagyarázza neki.” „Ha ellenkezik, a család majd nyomást gyakorol.” Lilla felhorkant.
— Finoman. Megható.
A telefon újra pittyent. Üzenet Gábortól: „Túl messzire mentél. Anya sír.”
Lilla gyorsan válaszolt: „Ne sírjon. Inkább keressen Katalin néninek albérletet és új mérőszalagot.”
Szinte azonnal jött a reakció: „Most komolyan gúnyolódsz?”
„Nem” — írta vissza. „Csak először beszélek egyenesen.”
Ezután megnyitotta a beszélgetést Nórával, és bepötyögte: „Ha ma nem öltem meg senkit pusztán szavakkal, az már fejlődés.”
Fél perc múlva érkezett a válasz: „Kilencig műszakban vagyok, de már most kérem a részleteket. Kit raktál ki?”
Lilla lefotózta az üres asztalt, az ajtó mellett heverő kockás utazótáskát, és elküldte: „A férjemet, az anyósomat és a partraszálló nagynénit. Lakásfelosztásra érkeztek.”
Nóra azonnal videóhívást indított.
— Na — kezdte köszönés helyett. — Mutasd a csatateret.
Lilla körbefordította a kamerát a konyhában.
— Itt volt a főhadiszállás. Itt ették a csirkét. Itt rajzolgatták, hogyan lehetne engem kisebb helyre szorítani. És valahol itt tervezték a rokonok betelepítését.
Nóra füttyentett.
— Ez már nem egyszerű pimaszság. Ez lakótelepi puccs.
— Nekem is ez jutott eszembe.
— És Gábor?
— Ült, bólogatott. Nem túl lelkesen, de kitartóan. Mint egy szobanövény, amely hirtelen közjegyző szeretne lenni.
Nóra hangosan felnevetett.
— És most?
— Zárcsere. Összeszedem a maradék cuccait. Megnézem, nem vitt-e el iratokat. Aztán valószínűleg leülök, és tudatosítom magamban, hogy hivatalosan is én lettem az év legszörnyűbb menyasszonya.
— Viszont az „Nem hagyta magát kiforgatni” kategóriában aranyérmes vagy.
Lilla ekkor először mosolygott őszintén.
— Tudod, mi az igazán gusztustalan az egészben?
— Mi?
— Hogy egy cseppet sem lepődtem meg. Mintha mindig is tudtam volna, csak eddig nem mertem kimondani.