— Teljesen elment az eszed, Lilla, vagy csak megjátszod magad? — harsant ki az anyósa hangja a konyhából olyan erővel, mintha nem egy miskolci lakótelep kétszobás paneljében lennének, hanem egy falugyűlésen, ahol kötelező a hangos felszólalás.
Lilla még a kulcsot sem húzta ki a zárból. Ott dermedt meg az előszobában: egyik kezében a bevásárlószatyor, a másikban a laptop. A lakás tele volt idegen zajokkal — felcsattanó nevetés, csörömpölő evőeszközök, a székek lábának nyikorgása, egy férfi köhögése, nejlonzacskók zizegése. És az a szag… olcsó férfikölnivel keveredő dohányfüst és sült csirke. Ettől mindig rángani kezdett a szeme sarka.
A lábtörlőn egy hatalmas, sáros bakancspár hevert, félretolva az ő gondosan letett cipőit. Mellette kockás, púposra tömött utazótáskák sorakoztak, mintha nem látogatóba érkeztek volna, hanem beköltözni.
Lilla becsukta maga mögött az ajtót, lecsúsztatta a válláról a táska pántját, és emelt hangon megszólalt:
— Jól sejtem, hogy ismét gyűlést tartanak nálam, nélkülem?
A konyhából azonnal jött a vidám válasz:
— Jaj, megérkezett! Gábor, szólj a feleségednek, ne álljon az ajtóban, huzatot csinál!
Lilla kabátban lépett be a konyhába. A látványtól hirtelen kristálytisztán kezdett működni az agya.
Az asztalfőn Erzsébet ült, mint valami önjelölt elnökasszony, aki mások életéről dönt. Mellette egy testes, ötvenes éveiben járó nő terpeszkedett málnaszín pulóverben, rikító körmökkel, fürkésző tekintettel. Az ablaknál egy széken Gábor foglalt helyet, és komoly arccal csócsált egy csirkecombot. Az asztal közepén mérőszalag, ceruza, jegyzetfüzet és egy nyitott bútorkatalógus hevert. Lilla száraz virágos vázáját félrelökték a mosogató mellé, ahol egy zsíros kanál ázott egy tálban.
— Megjött a háziasszony — jegyezte meg élénken Erzsébet, fel sem állva. — Mi éppen fontos dolgokról tárgyalunk.
— Látom — felelte Lilla higgadtan. — A mérőszalag és a csirke alapján komoly munka folyik. Csak azt árulják el, milyen jogon zajlik mindez az én lakásomban?
A málnaszín pulóveres nő elmosolyodott, mintha régi ismerősök lennének.
— Katalin vagyok, Gábor nagynénje. Családtag. Nem idegen.
— Remek — bólintott Lilla. — Akkor családiasan magyarázza el, miért ül a nappalimban valaki, akit életemben most látok először.
Erzsébet legyintett.
— Mindig ezzel a kirohanással kezded. Mondtam már, hogy olyan a természeted, mint a smirgli. Leülhetnél, beszélhetnénk nyugodtan. Hétköznapi ügyekről van szó.
— Hallgatom. Milyen ügyekről?
Gábor le sem tette a csontot.
— Lilla, ne kapd fel rögtön a vizet.
— Még csak most indítottam be a motort — válaszolta. — A gyorsítás csak ezután jön.
Erzsébet maga elé húzta a jegyzetfüzetet, és rákoppintott.
— Nem kerülgetem a témát. Így, ahogy most éltek, az nem normális. A lakás rosszul van kihasználva. Hosszú a folyosó, mégsincs értelme. A konyha telezsúfolva. Tárolóhely nulla. A fiam itt él, mégsem érezheti magát gazdának, csak afféle megtűrt albérlőnek.
— Ezt ő mondta neked? — nézett Lilla a férjére.
Gábor vállat vont.
— Hát… van benne igazság, nem?
— Tehát egy olyan lakásban ülsz, amit még a házasságunk előtt vettem, eszed az én vacsorámat, és hiányzik a tulajdonosi érzés?
— Ne csinálj jelenetet — morogta. — Mindent képes vagy veszekedéssé alakítani.
— Mit kellene ebből csinálnom? Lakberendezési versenyt? Az asztalon mérőszalag, a mosogatóban idegen evőeszköz, az előszobában negyvenötös bakancs. Vagy balhé lesz, vagy tévésorozat.
Katalin kortyolt a kancsóból töltött kompótból.
— Humorod az van, kislány. Csak a család nem kabaré.
— A bőröndökkel való bevonulás viszont akkor micsoda? Országos turné? — vágott vissza Lilla.
Erzsébet előrehajolt.
— Elég az élcelődésből. Figyelj ide. Átgondoltuk, és arra jutottunk, hogy ezt a lakást rendbe kell tenni papíron is.
— Ez mit jelent pontosan?
— A felét Gábor nevére íratni. Vagy akár az egészet ajándékozással. Házastársak vagytok. Aki hosszú távra tervez, nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, hogy „az enyémhez ne nyúlj”.
A konyhára hirtelen rátelepedett a csend. A fürdőből hallatszott a csap egyenletes csöpögése.
Lilla sorra végigmérte őket: az anyóst, a nagynénit, végül a férjét.
— Hadd értsem jól. Betoppantak hozzám, előkészítették a terepet mérőszalaggal, közönséget hoztak, és most azt várják, hogy a házasság előtti lakásomat átírjam a férjemre?
— Mi az, hogy betoppantunk? — háborodott fel Erzsébet. — A fiamnak kulcsa van.
— Már nem sokáig — felelte Lilla halkan.
Gábor végre ránézett.
— Miért nézel így? Ez teljesen ésszerű beszélgetés. Család vagyunk. Meddig akarsz úgy élni, mintha itt semmi közöm nem lenne semmihez?
— És szerinted ki vagy itt, Gábor?
— A férjed.
— A férj nem címke egy széken. A férj felelősség. Kiállás. Minimum annyi, hogy azt mondod: „Anya, állj le, ez nem a te lakásod.” Ehelyett csöndben eszel, miközben azon tanakodnak, hogyan lehetne elegánsan kiforgatni a tulajdonomból.
— Senki nem akar kiforgatni — dünnyögte. — Ne dramatizálj.
— Persze. Csak három ember költözőtáskával és bútuskatalógussal érkezett, pusztán az építészet iránti rajongásból.
Katalin letette a bögrét.
— Én nem szórakozni jöttem. Szükségem lenne egy hónapra szállásra. Munkát keresek. Itt van hely. Segítenék is: felújítás, takarítás, főzés. Nem ingyen.
Lilla lassan felé fordult.
— Elnézést, de ki hívta meg?
— Hát… a család.
— Melyik család?
Katalin válaszra nyitotta a száját, de Erzsébet megelőzte.
— Gábor családja. Te pedig a felesége vagy, tehát ez a te családod is.
Lilla hangja most már jeges nyugalommal csengett.
— Erzsébet, ne próbáljon meg meghatni ezzel a megható családi összetartozásról szóló előadással. Nem vagytok család, amikor ideállítotok felmérni a négyzetmétereket, és kész tények elé akartok állítani. A család nem így kér segítséget, és nem így próbálja átírni más vagyonát.