A felvétel további perceiben újabb részletek kerültek elő. Amikor a mentők kiérkeztek, az asszony már nem élt. Az udvaron ott parkolt Zoltán szolgálati autója – akkoriban a megyei ügyész helyetteseként dolgozott. Gábor saját szemével látta a kocsit. Abban az időben a gazdasági hivatalnál volt sofőr, és a sarkon túl várakozott a főnökére. Később utasították, hogy erről egy szót se szóljon. Előbb pénzt kapott a hallgatásért. Amikor az sem bizonyult elégnek, fenyegetések következtek. Nem sokkal ezután a szolgálati járművek menetleveléből két oldal egyszerűen eltűnt.
A kazettán sorra hangzottak el a nevek. Zoltán. Balázs, a nyomozó. Az igazságügyi orvos szakértő, aki módosította a halál beálltának időpontját. Az operatív tiszt, aki véres kabátot csempészett Márk bérelt lakásába. András visszatekerte a szalagot, és újra meghallgatta az egészet. Ujjai elfehéredtek a hidegtől. Közel három évtizede szolgált a pályán, sok mindent látott már, de ahhoz nem szokott hozzá, hogy egy gyerek kabátzsebéből kerüljön elő az, ami megingathat egy egész ítéletet.
Telefonált a Legfelsőbb Bíróság ügyeletes titkárának. Aztán a felügyeleti ügyészségre. Végül felhívta régi ismerősét a Nyomozó Bizottságnál – azt az embert, aki évekkel korábban egyetlen mondattal mentette meg a karrierjét: ha hamisítást látsz, ne fordítsd el a fejed. Reggel tíz órára hivatalosan is felfüggesztették az ítélet végrehajtását negyvennyolc órára. A papírok szerint újonnan felmerült körülmények vizsgálata miatt. A valóságban azért, mert odafent is akadt valaki, aki megriadt Zoltán nevének súlyától.
Márkot visszavitték a zárkába. Leült a vaságy szélére, és hosszan bámulta a falat. Aki már elbúcsúzott az élettől, nem tud egyik pillanatról a másikra visszatérni. Hoztak neki teát egy kopott alumíniumbögrében. Nem ivott belőle. Csak ennyit kérdezett Andrástól:
– Egyedül volt?
– Igen.
– Nem sírt?
András nemet intett. Márk elfordította a fejét. A válla egyszer remegett meg, másodszor nem.
Az egész történet öt évvel korábban egy kölcsönnel kezdődött. Márk villanyszerelőként dolgozott a körzeti hibaelhárítóknál. Nem éltek nagy lábon, de tisztességesen kijöttek. Felesége, Anna, zenét tanított az iskolában. Esténként a konyhájukban főtt hajdina illata keveredett a teafű aromájával, a radiátoron száradó, átázott gyerek kesztyűk párájával. Lilla akkor még kicsi volt, és imádott az apja ölébe kuporodni, miközben az egy öreg rádiót bütykölt.
Márknak különös mániája volt: semmit nem hagyott veszni. Megjavította a kenyérpirítót, a szomszéd csengőjét, az iskola magnóját, bármit, ami még menthetőnek tűnt. Azt vallotta, amit helyre lehet hozni, azt nem szabad kidobni.
Egy éjszaka sürgős mellékmunka ürügyén hívták. Állítólag egy vidéki ház elektromos hálózatát kellett átnéznie. Jó pénzt ígértek, és épp akkor halmozódott fel tartozásuk Anna édesanyjának gyógyszerei miatt. Elvállalta. A ház Attila, a megyei hivatalnok családjáé volt.
Amikor belépett az udvarra, az ajtó résnyire nyitva állt. Bent szokatlan csend fogadta. Néhány lépés után meglátta a ház úrnőjét a padlón. Mellette konyhakés hevert. Hátrahőkölt, megcsúszott, az asztal szélébe kapaszkodott, majd az ajtófélfába. Ekkor kintről valaki kiáltott. Tíz percen belül rendőrök, mentők és olyan emberek lepték el a helyszínt, akik feltűnően biztosak voltak abban, mi történt.
A nyomozás sebesen haladt – túlságosan is. Egyszerű indítékot gyártottak: Márk korábban dolgozott a háznál, ismerte a terepet, pénzügyi vita robbant ki, és elvesztette a fejét. Az újságok kapva kaptak a sztorin. „Villanyszerelő végzett a hivatalnok feleségével.” Az emberek szeretik az egyértelmű szörnyeket; a bonyolult igazság fárasztóbb.
Anna eleinte hivatalról hivatalra járt. Beadványokat írt. Eladta az értékeiket, hogy jobb ügyvédet fogadhasson. Amikor azonban bizonyos vezetéknevek kezdtek felbukkanni az aktákban – olyanok, amelyeket senki nem ejtett ki hangosan –, az ajtók nem csapódtak be előtte. Egyszerűen nem nyíltak ki többé. A telefonok némák maradtak.
Egy év múlva Anna meghalt. A halotti bizonyítvány szerint szívprobléma. A valóságban kimerültség, rettegés és az érzés, hogy betonfalnak beszél.
Lillát Anna nővére, Nóra fogadta magához. Két fia volt, kétszobás lakásban éltek, és az életükbe alig fért bele még egy gyerek. Mégis megtette. Nem tartott nagy beszédet. Kiürített egy fiókot a komódban, vett egy éjjeli lámpát az ágy mellé, és lassan megtanulta szeretni azt a kislányt, aki túl hamar kényszerült felnőni.
Lilla ritkán kérdezett közvetlenül az apjáról. Más formában tette fel a kérdéseit. Miért suttognak a felnőttek, ha belép a szobába? Miért kérte az iskola, hogy ne mesélje el, hol van az édesapja? És miért hallgat el Nóra néni mindig félmondatnál, amikor a múltról esik szó?