András utasítást adott, hogy a kivégzés előkészületeit azonnali hatállyal függesszék fel, további rendelkezésig.
Lilla lábujjhegyre emelkedett, és az apja füléhez hajolt. Olyan halkan beszélt, hogy Márk eleinte csak a levegővételét érzékelte. Aztán végre meghallotta a suttogást:
— Apa… Gábor bácsi él. Ő adta ezt nekem. Azt mondta: „Csak Andrásnak.”
Márk tüdeje egy pillanatra megállt. Gábor volt a védelem legfontosabb tanúja. Öt évvel korábban, két nappal az ismételt kihallgatás előtt nyoma veszett. Az ügyészség akkor közölte, hogy a férfi megszökött, mert félt a hamis vallomás következményeitől. A bíróság különösebb vita nélkül elfogadta ezt a magyarázatot. Márk azonban biztos volt benne: Gábor nem az a fajta ember volt, aki csak úgy eltűnik. Gyáva volt, kapkodó természetű, szerette a könnyen jött pénzt — de ha egyszer kimondta az igazságot, nem hagyott volna cserben egy ártatlant.
Lilla az asztalra tett egy apró magnókazettát. Az átlátszó műanyag sarkai elkoptak, belül ferdén csúszott a cetli, gyerekes betűkkel: „Apának. Ha nem érnék oda — István Andrásnak.”
Az intézet parancsnoka nem nyúlt azonnal érte. Hol a kazettát, hol a kislány arcát figyelte.
— Honnan szerezted ezt? — kérdezte végül.
Lilla felé fordult.
— Egy bácsi adta az iskola előtt. Azt mondta, apa nem gyilkos. És hogy maga meg fogja érteni a nevet.
— Milyen bácsi volt?
— Sovány. Köhögött. Szürke sapkát viselt. Azt mondta, régen félt.
Márk lehunyta a szemét.
András két ujjal emelte fel a kazettát, mintha attól tartana, hogy megégeti. Az ajtó mellett álló fiatal őr hirtelen megszólalt:
— Gábor… ő nem a Márk-ügyben volt tanú?
András élesen ránézett.
— Hallgasson!
De a szó már elhangzott. Egy név, amelyet túl régóta nem ejtettek ki ezek között a falak között.
Formálisan Andrásnak nem volt joga hosszabb időre leállítani az eljárást. A szabályzat világos volt. Ám a paragrafusok súlya mást jelent, amikor egy sírás nélkül álló gyermek néz az ember szemébe.
Lillát átkísérték a dolgozói pihenőbe. A helyiségben egy kopott kanapé állt, egy termosz az asztalon, csorba szélű bögrék és egy csészealj, amelyben megkeményedett cukor maradványa fehéredett. A szociális munkás egy idegen, kötött takarót terített a kislány vállára. Lilla egyenes háttal ült, és plüssnyulát az egyik fülénél fogva szorította.
András a kazettával a saját irodájába ment. Az ablakpárkányon három elszáradt cserepes növény állt, mellettük egy régi elektromos vízforraló. Odakint a nedves udvar szürke fényben ázott. A szekrény mélyéről elővett egy poros magnót, amelyet évekkel korábban csak azért nem dobott ki, mert sajnálta a még működő készüléket.
Amikor lenyomta a lejátszás gombját, a szalag kattanása úgy visszhangzott a csendben, mintha valaki köhintett volna a szobában.
Aztán megszólalt egy férfihang. Rekedt, töredezett, mégis azonnal felismerhető.
— A nevem Gábor… Ha ezt a felvételt hallják, az azt jelenti, hogy vagy meghaltam, vagy megint gyáva voltam. De tovább már nem hallgathatok.
András leült. Mozdulatlanul figyelt.
Gábor szaggatottan beszélt, rövid mondatokban, mintha kevés levegő jutna neki.
Elmondta, hogy a kerületi tisztviselő feleségének meggyilkolásának éjszakáján Márk valóban a ház közelében tartózkodott. De nem ment be. Valaki korábban odarendelte. Egy olyan telefonról hívták fel, amely később rejtélyes módon eltűnt az ügy iratai közül.
A magnószalag halk zúgása töltötte ki a szobát, miközben András egyre jobban érezte: ez a felvétel nemcsak egy tanú vallomása, hanem egy egész, gondosan felépített történet repedéseinek kezdete. És amit ezután hallani fog, alapjaiban rengetheti meg mindazt, amit eddig bizonyosságnak hittek.