Nóra néni miért törli meg a szemét a konyhában, amikor azt hiszi, a forraló víz hangosabban zúg, mint az ő visszafojtott lélegzete.
Egy havas téli délutánon Lilla rábukkant egy dobozra, amely Anna holmijait rejtette. Kották feküdtek benne, megsárgult fényképek, valamint régi magnókazetták, amelyeket szolfézsórákon használtak. Attól a naptól kezdve a kislány különös szenvedéllyel kezdte gyűjteni mindazt, ami hanghoz kötődik. Úgy érezte, a hang kevésbé árul, mint a papír; az írás meghamisítható, de a rezgésben ott marad az igazság.
Egy héttel a tervezett kivégzés előtt, iskola után egy férfi lépett oda hozzá a kapunál. Később egy régi újságkivágás fotójáról ismerte fel: Gábor állt előtte. Úgy festett, mint aki hosszú időt töltött kórtermek és pályaudvarok között, arca szürke volt, tekintete nyugtalan.
– Te vagy Lilla Márk lánya? – kérdezte halkan.
A kislány nem felelt, csak erősebben markolta a táskája pántját.
A férfi előhúzott egy kazettát a kabátja zsebéből.
– Ha meg akarod menteni az apádat, ezt kizárólag Andrásnak, a börtön igazgatójának add át. Senki másnak. És mondd neki: „Itt van az a név, amitől maguk félnek.”
– Miért nem viszi el maga? – bukott ki Lillából.
A férfi sokáig hallgatott, mintha mérlegelné, maradt-e még benne bátorság.
– Mert egyszer már gyáva voltam – felelte végül.
Másnap egy külvárosi albérletben találtak rá. A hivatalos jelentés szerint szívroham végzett vele.
A kivégzés felfüggesztése utáni második nap estéjére Debrecenbe érkezett egy központi vizsgálócsoport. Nem helyiek voltak, és ez döntő jelentőségűnek bizonyult. András ragaszkodott hozzá, hogy kívülről jöjjenek. Tudta, ha a vizsgálatot ugyanazokra bízzák, akik eddig is intézték az ügyet, a kazetta ugyanúgy eltűnik, ahogyan eltűntek a napló bizonyos lapjai és az élő tanú is.
Lillát kíméletesen hallgatták ki. Elé tettek egy csésze édes teát és egy tányér száraz kekszet. Szinte hozzá sem nyúlt. Pontosan leírta a férfit az iskola elől, és szó szerint megismételte a mondatot, amelyet Andrásnak kellett átadnia.
A központi nyomozók lefoglalták a szolgálati járművek menetleveleit. Egy régi, leltárból már kivont Volgát találtak a gazdasági igazgatóság garázsában, amelynek rendszámát a gyilkosság éjszakáján kicserélték. Ezután elővették az igazságügyi orvos özvegyének bankszámlakivonatait. Öt évvel korábban közvetítőn keresztül jelentős összeg érkezett a számlájára – majdnem annyi, amennyiből nem sokkal később lakást vásárolt a fiának.
Néhány órával később jelentkezett a bírósági iroda egykori alkalmazottja. Otthon őrizte a rendeletek piszkozatait, mert attól tartott, egyszer ráhárítják az egészet. A papírok között ott lapult az ügyészhelyettes kézzel írt üzenetének másolata: „Haladék nélkül. Gyors lezárást.”
Hajnalra összeállt a kép. Attila feleségét nem hirtelen felindulásból, nem családi viszály miatt ölték meg. Épp újságírókhoz készült eljuttatni egy dossziét, amely közbeszerzésekről és visszaosztott pénzekről szólt. A mappában szerepelt Zoltán neve is. Amikor nyilvánosság elé akart lépni, elhallgattatták.
Márk azért került a helyszínre, mert odacsalogatták. Kívülálló volt, kapcsolatok nélkül – ideális bűnbak.
A meghiúsult kivégzés utáni harmadik napon őrizetbe vették Balázs nyomozót a fogdában. A hátsó kijáraton próbált távozni. Külföldi útlevél és készpénz volt nála. Zoltán eleinte mindent tagadott, majd zárt ajtók mögötti beszélgetést kért jegyzőkönyv nélkül. Amikor ezt megtagadták tőle, először remegett meg a keze.
Márkot este vezették ki a zárkájából. Nem a kivégzőhelyiségbe, hanem egy kisebb irodába, ahol zöld lámpa égett, és por, papír meg túlhevült vízforraló szaga keveredett. András maga olvasta fel a határozatot a végrehajtás felfüggesztéséről és az eljárás teljes újranyitásáról.
Márk végig állva hallgatta.
– Akkor most papíron még élek? – kérdezte végül.
András csak egy pillanat múlva felelt.
– A papírok szerint igen.
Márk leült, és a kezébe temette az arcát. Nem örömében. Inkább azért, mert a teste nem bírta el, hogy a halál egyetlen lépést hátrált.
– Hol van Lilla?
– A nagynénjénél.
– Megijedt?
– Nem – mondta András, majd hozzátette: – Nagyon hasonlít az édesanyjára.
Az ügy felülvizsgálata hét hónapig tartott. Hosszú idő volt ez, amikor a remény ugyanúgy kifárad, mint a kétségbeesés. Ezalatt Márkot áthelyezték a halálsorról egy rendes részlegre. Újra meg kellett tanulnia sötétben aludni, ajtó fölötti állandó fény nélkül. Meg kellett tanulnia enni anélkül, hogy az órát számolná. És kinézni a rácsos ablakon úgy, hogy ne érezze fölöslegesnek minden további percét.
Lilla kétszer látogatta meg. Első alkalommal egy rajzot hozott: egy konyhát ábrázolt, az asztalon bögre, teáskanna, csíkos terítő, és három alak.
– Anya nincs ott – mondta halkan. – De belerajzoltam a függönybe. Látod?
Márk látta. A szája széle megremegett.
Másodszor egy pulóvert vitt neki Nóra nénitől. Sötétszürke volt, kissé szúrós, és túl nagy rá. Egyszerű, hétköznapi darab. Márk mégis úgy tartotta a kezében, mintha valami törékeny bizonyíték volna arra, hogy odakint az élet nem állt meg, csak csendesebben folyt tovább.