— Azt hiszed, nem látom, hogyan méregeted a lakást? — folytatta Erzsébet, hangja élesre váltva. — Vak lennék? Már kinézted, melyik szoba lesz a tiéd?
Anna fáradtan sóhajtott.
— Már megint ez?
— Igen, már megint! — csattant fel az asszony. — A lakás Péter nevén van. Az apja halála előtt mindent ráíratott. És nekem mi jutott? Semmi! Harminc évet éltem le mellette, és egy fillérre sem vagyok jogosult, mert csak mostoha vagyok, nem vér szerinti anya!
Anna meglepetten nézett rá.
— Erről tényleg nem tudtam.
— Persze, hogy nem tudtad! Ti mind ugyanazok vagytok! Fiatalok, csinosak, és csak azon jár az eszetek, hogyan lehetne minél többet kisajtolni! — közelebb lépett, tekintete villámokat szórt. — De jól jegyezd meg: innen engem senki nem tesz ki. Ez az én otthonom. Jogom van itt élni!
— Senki sem akarja elküldeni magát — válaszolta Anna halkan.
— Még nem! — csapott a levegőbe Erzsébet. — De látom, hogyan figyelsz körbe. Minden sarkot szemrevételezel, mintha már rendezgetnéd fejben a bútorokat!
A bejárati ajtóban közben elfordult a kulcs, de a vita hevében egyikük sem figyelt fel rá.
— Tudod mit? — folytatta Erzsébet egyre emeltebb hangon. — Amíg Péter nincs itthon, szedd össze a holmidat, és menj vissza az anyádhoz! Majd azt mondom neki, hogy önszántadból léptél le!
— Nem megyek sehová. Ez az én otthonom is — felelte Anna, most már határozottabban.
— A tiéd? — sikoltott fel Erzsébet. — Alig egy éve vagy itt! Én harminc éve! Harminc! Én virrasztottam a betegágya mellett, én tartottam össze ezt a családot! Te pedig idecsöppentél, és mindent készen kaptál!
— Szeretem Pétert.
— Ugyan, a lakását szereted! Meg a fizetését! Jól keres, hát rátapadtál! De ne hidd, hogy békén hagylak. Én innen nem tűnök el. Péter nekem fog hinni, nem neked. Én vagyok az anyja!
— Nem az anyja! — tört ki Annából. — Csak a mostohája. És pontosan úgy viselkedik, mint a mesék gonosz mostohája!
Erzsébet keze lendült, hogy arcul üsse, ám mielőtt elérhette volna, egy férfitenyér erősen megragadta a csuklóját.
— Ezt ne merd! — Péter állt közöttük, arca sápadt volt az indulattól. — Egy ujjal se érj a feleségemhez!
— Petikém! — váltott hangnemet az asszony egy pillanat alatt, mintha szerepet cserélne. Hangja mézesen csilingelt. — Félreértesz minket, csak beszélgettünk.
Péter az ajtófélfának támaszkodott, teste megfeszült. Anna még sosem látta ilyennek: nyugodtnak, de rendíthetetlennek.
— Mindent hallottam. Az első szótól az utolsóig.
— Ő provokált! — mutatott remegő kézzel Annára Erzsébet. A hangjában ismét ott csengett a hideg él. — Engem sértegetett!
— Menj el — mondta Péter csendesen.
A két szó alig hallható volt, mégis súlyosabban zuhant a levegőbe bármilyen kiáltásnál.
— Tessék? — dermedt meg Erzsébet. — Mit mondtál?
— Azt, hogy hagyd el a lakásomat. Most.
— A te lakásodat? Harminc éve itt élek! — hangja hisztérikusan felcsattant.
— Ez az apám otthona volt. Ő hagyta rám. És a családomra. A családom pedig Anna. Nem te.
Anna mellkasában melegség áradt szét. Először hallotta férjét ilyen egyértelműen kiállni mellette, és a kimondott szavak szinte kézzelfogható erővel töltötték meg a teret.
— Hogy teheted ezt velem? — kapkodta a levegőt Erzsébet, az asztalba kapaszkodva. — Mindent érted tettem!
— Mit is pontosan? Feleségül mentél az apámhoz? Ez lenne az érdemed?
— Felneveltelek!
— És ezért hálás vagyok. De ez nem jogosít fel arra, hogy megalázd a feleségemet. Csomagolj össze. Egy órád van.
Erzsébet tett egy lépést előre, mintha még vitatkozni akarna, de Péter meg sem mozdult.
— Térj észhez, Péter! — suttogta kétségbeesetten. — Ez a lány ellened fordít!
— Nem ő fordított ellened — felelte halkan a férfi. — Hanem te fordultál el tőlem évekkel ezelőtt. Mindig a szerető anya szerepét játszottad, de valójában egészen más volt az igazság.