— …hanem a valóság egészen más volt — fejezte be Péter, és a hangjában nem volt többé bizonytalanság. — Régóta éreztem, hogy igazságtalanul bánsz Annával. Sokáig azt hittem, csak túlérzékeny vagyok. De most már tisztán látom. Amit műveltél, az embertelen.
— Hogy merészeled ezt mondani nekem? Nem egy jöttmenttel beszélsz! — csattant fel Erzsébet, kihúzva magát, mintha rangja és kora pajzsként védené.
Anna hirtelen megérezte: ez a nő nem szétesett és sajnálatra méltó, hanem veszélyes. A tekintete kemény volt, számító.
— Számomra mostantól idegen vagy — válaszolta Péter higgadtan. — Kérlek, menj el.
Erzsébet lassan Annára emelte a szemét. A pillantása éles volt, benne sűrű, leplezetlen gyűlölet vibrált. Anna ösztönösen hátrált.
— Meg fogod bánni, kislány — sziszegte. — Amikor kifogy a pénzed, ő lesz az első, aki hátat fordít.
— Indulj el, különben rendőrt hívok — mondta Péter fojtott hangon.
— Rendőrt? Rám? — nevetett fel élesen Erzsébet, már-már hisztérikusan. — Hálátlan fiú!
Sarkon fordult, és bevágta maga mögött a szobája ajtaját. Odabentről fiókok csattanása, szekrényajtók nyikorgása és tompa puffanások hallatszottak. A lakás falai visszhangozták a dühét.
Péter odalépett Annához, és gyengéden megérintette a karját.
— Rendben vagy?
A nő bólintott, de a torka elszorult, nem jött ki hang a száján.
Körülbelül harminc perc elteltével kivágódott az ajtó. Erzsébet jelent meg a folyosón, kezében egy régi, kopott bőrönddel. Arca sápadt volt, mégis feszes méltóságot erőltetett magára. Megállt Péter előtt.
— Ezt a napot sose felejtsd el — mondta jeges nyugalommal. — Emlékezz rá, amikor elzavartad azt, aki felnevelt.
— Az anyám nem így viselkedett volna — felelte Péter szilárdan. — Ő nem hagyott el. Meghalt. Ezt apa mondta. És én hiszek neki.
Egy pillanatra mintha válasz született volna Erzsébet ajkán, de végül csak összeszorította őket, majd szó nélkül az ajtó felé indult.
A bejárati ajtó hangos csapódással zárult be mögötte.
A csend, ami utána maradt, szinte fájt.
Péter Annához fordult. A nő karba font kézzel állt, és remegett — nem a hideg miatt, hanem az elmúlt évek minden megaláztatása miatt, amely most egyszerre szakadt fel benne.
— Sajnálom — mondta Péter halkan, és közelebb húzta magához. — Korábban kellett volna észrevennem. Meg kellett volna védenem.
— Nem te tehetsz róla… — suttogta Anna, és engedte, hogy a férfi átölelje.
— De igen. Tudnom kellett volna. Mindig ilyen volt. Apával is. A gondoskodást csak eljátszotta. Nem véletlen, hogy apa mindent rám íratott. Nem bízott benne.
Anna felemelte a fejét, és a férje szemébe nézett. Nem látott benne tétovaságot, sem bűntudatot. Csak elszántságot és mély, őszinte szeretetet — olyat, amilyet régóta hiányolt.
— Mihez kezdünk most? — kérdezte csendesen.
— Élünk tovább. Ketten. Békében. Hazugságok és méreg nélkül.
Anna ekkor Márkra gondolt.
— És ő? Hiszen ragaszkodik hozzá.
— Márk többet sejtett, mint gondolnád. Csak nem akarta kimondani.
Egy hét telt el. Erzsébet telefonon kereste Márkot: sírt, panaszkodott, saját verzióját adta elő. A fiatalabb fiú azonban ellátogatott Péterhez és Annához is. Meghallgatta a részleteket — azokat a jeleneteket, amelyeket Péter maga látott és hallott. A beszélgetés után érezhetően megváltozott benne valami.
— Azt hittem, túl kemény vagy vele — mondta Péternek búcsúzáskor. — De most már értem…
— …hogy nem hallottad, hogyan beszélt Annával — fejezte be helyette Péter.
Erzsébet végül a nővéréhez költözött Debrecenbe. Időnként még próbálkozott hívásokkal, békülékeny hangot ütött meg, de Péter következetes maradt. Anna hallotta a rövid, tárgyilagos beszélgetéseket, és minden alkalommal csodálta férje határozottságát.
Később a telefonok is elmaradtak.
A lakás lassan átalakult. Anna felszabadultan járt-kelt benne, azt főzött, amit megkívánt, barátokat hívott át anélkül, hogy attól tartott volna, ki mit szól. A falak között felcsendült a nevetése, zene szólt, friss virág került az asztalra.
Az otthon többé nem feszültséget, hanem nyugalmat árasztott.
És Anna hosszú évek után először érezte úgy, hogy nem vendég valaki más életében, hanem valóban hazaérkezett.