„Úgy méregeted a falakat, mintha már tervezgetnél. Biztosan fejben rég új tapétát választottál!” csattant fel Erzsébet a konyhában, gúnyos vádakkal Anna felé

Ártatlan képmás, alattomos és fájdalmas.
Történetek

Márk rosszallóan csóválta a fejét.

— Anya, ne beszélj így vele. Anna még be sem fejezte a főzést. Majd én elszaladok kenyérért.

— Szó sem lehet róla! — csattant fel Erzsébet. — Fiatal, egészséges, semmi baja a lábának. Menjen csak ő!

Anna szó nélkül kibújt a kötényéből.

— Rendben, lemegyek.

Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, még tisztán hallotta Márk halk, de határozott hangját:

— Anya, túl kemény vagy hozzá.

— Én pontosan tudom, mit csinálok! — érkezett a feszes válasz.

A közeli boltban Anna váratlanul összetalálkozott a nővérével, Júliával.

— Anna! — ölelte meg lelkesen. — Mi történt veled? Olyan sápadtnak tűnsz.

— Semmi különös — legyintett Anna, de a mosolya erőltetett volt. — Csak… mostanában minden nehezebb.

— Már megint az anyósod? — kérdezett rá Júlia azonnal.

Anna sóhajtott.

— Egyszerűen nem tud elfogadni. Péter előtt kedves és figyelmes, de amikor kettesben maradunk, teljesen más az arca. Ma például a szemembe mondta, hogy csak a lakás miatt mentem hozzá.

— Ez felháborító! — fakadt ki Júlia. — Ezt nem tűrheted szó nélkül. Szólj anyának, majd ő helyreteszi.

— Ne! — vágta rá Anna gyorsan. — Anyából csak botrány lenne. Péter már így is őrlődik köztünk.

— És Péter? Tényleg nem lát semmit?

— Amikor jelen van, az anyja maga a mintaszülő. Ha panaszkodom, úgy tűnik, mintha csak túlérzékeny lennék.

— Ez hosszú távon felemészt — figyelmeztette Júlia. — Vigyázz magadra.

Anna a bevásárlás után hazasietett. A nappaliba lépve azonban megtorpant: az édesanyja, Katalin ült az asztalnál Erzsébet mellett. A két asszony élénk társalgásba merült.

— Nocsak, megjött a mi szorgos háziasszonyunk! — kiáltotta édeskés hangon Erzsébet. — Katalin, itt is van a lánya.

— Annácskám! — állt fel Katalin, és karjába zárta. — Csak erre jártam, gondoltam, benézek hozzátok.

— Mindjárt terítek — mondta Anna kissé zavartan.

— Igazán igyekszik — jegyezte meg Erzsébet mézes-mázos hangon. — Folyton sürög-forog a konyhában. Persze nem minden sikerül tökéletesen, de hát igyekszünk elnézőek lenni.

Katalin tekintete megkeményedett.

— Hogy érti azt, hogy nem sikerül? Anna remekül főz.

— Ó, félre ne értsen! — hadonászott Erzsébet. — Csak minden családnak megvannak a maga ízei. Péter az én főztömhöz szokott.

— Péter sosem panaszkodott — szólalt meg Anna higgadtan.

— Nem is fog. Tisztességes fiú, nem bántaná meg a feleségét.

Az ebéd feszülten telt. Márk próbált könnyed történetekkel oldani a hangulatot, de a levegőben vibráló ellentétet nem tudta eloszlatni.

— Anna — fordult hozzá halkan —, Péter üzent, hogy későn ér haza. Elhúzódik egy megbeszélése.

— Mindig csak a munka — sóhajtott Erzsébet. — Pont, mint az apja… mármint a férjem. A fiúk apja.

Katalin felkapta a fejét.

— Elnézést, de ön nem Péter vér szerinti édesanyja?

A szobára csend borult. Erzsébet arca elfehéredett.

— Úgy neveltem, mintha a sajátom lenne! Ötéves volt, amikor mellé kerültem. Ez nem számít?

— Dehogynem számít — felelte Katalin békítően. — Csak erről eddig nem hallottam.

— Nincs ezen mit magyarázni! Én voltam mellette, amikor az anyja elment. Én maradtam, én gondoskodtam róla!

Anna és az édesanyja összenéztek. Így már sok minden érthetőbbé vált.

Miután Katalin és Márk is távozott, Erzsébet azonnal Annához fordult.

— Te hívtad ide az anyádat, igaz?

— Nem. Véletlenül jött.

— Véletlenül? Ugyan már! Biztosan kisírtad neki a bánatodat!

— Erzsébet, én nem szoktam senkinek panaszkodni.

— Ne hazudj! — lépett közelebb az asszony, hangja jeges volt. — Azt hiszed, nem látok át rajtad?

Életidő