– Vissza akarod szerezni ezt a lakást? – szegezte a kérdést Erzsébet a menyének, mit sem érzékelve abból, hogy a férje közvetlenül mögötte áll.
– Ugye nem gondolod, hogy nem veszem észre, hogyan nézel körbe itt? – csattant fel, hangja a visszafojtott indulattól fémesen csengett. – Úgy méregeted a falakat, mintha már tervezgetnél. Biztosan fejben rég új tapétát választottál!
– Erzsébet… fogalmam sincs, miről beszél – felelte zavartan Anna.
– Hogyne tudnád! – vágott közbe az asszony, és lassan körbejárta, mint macska az egeret. – Micsoda ártatlan tekintet! Szinte már megható. Csakhogy manapság a „szelíd bárányoknak” is éles foguk nő.
Két órával korábban még béke lengte be a konyhát. Anna a tűzhely előtt állt, és a csirkéhez készülő mártást kevergette. A sütőben halk rotyogással főtt össze a hús a zöldségekkel, az illatok betöltötték a lakást. A rádióból halkan jazz szólt, és minden olyan hétköznapinak tűnt.
Péter reggel korán elment, de megígérte, hogy estére hazaér. Új üzleti partnerekkel tárgyalt egy projektről, amelyen hónapok óta dolgozott. Anna büszke volt rá, még ha néha fájt is, hogy a munka ennyi időt követel tőle.
– Már megint sürögsz-forogsz a konyhában? – lépett be Erzsébet mindenféle kopogás nélkül. Saját kulcsa volt a lakáshoz, és úgy használta, mintha természetes joga lenne hozzá. – Péter egy sima tésztával is megelégedne.
– Tudom, de örül, ha házi étel várja – válaszolta Anna nyugodtan, miközben tovább aprította a salátának valót.
– Örül, mi? – húzta el a szót gúnyosan az anyós. – Még egy éve sem vagytok házasok, és már azt hiszed, jobban ismered az ízlését, mint én? Harminc évig neveltem!
– Kérem, ne kezdjük elölről…
– Mit ne kezdjünk? – telepedett le Erzsébet az asztalhoz, és türelmetlenül dobolni kezdett az ujjával. – Talán ne mondjam ki, amit látok? Én mindig egyenes voltam. Amikor Péter itt van, csupa kedvesség vagy, de vajon mi jár a fejedben valójában?
– Az, hogy szeretem a fiát – felelte Anna halkan.
– Az én fiamat? – nevetett fel élesen Erzsébet. – Természetesen szereted. Meg a háromszobás lakást a város közepén is, igaz?
Anna állkapcsa megfeszült, de inkább hallgatott. Tudta, hogy bármit mondana, kiforgatnák a szavait.
Az előszobából hirtelen ajtócsapódás hallatszott: megérkezett Márk, Péter öccse.
– Sziasztok! Anya, Anna! – kiáltotta vidáman. – Ugye jut nekem is valami vacsora?
– Márkám! – változott át Erzsébet egy pillanat alatt, arcán ragyogó anyai mosoly jelent meg. – Gyere csak! Anna épp főz.
– Ez remek hír! – lépett be a konyhába a fiú. – Fantasztikus illat van. Anna, te aztán értesz hozzá!
– Köszönöm – mosolyodott el a nő. – Olyan húsz perc, és tálalhatok.
– És Péter?
– Dolgozik – felelte Erzsébet jelentőségteljesen. – Akárcsak az apja annak idején. Ő is állandóan elfoglalt volt.
– Igen, apa tényleg a munkának élt – bólintott Márk. – Egyébként, anya, szerettem volna rákérdezni valamire. A lakással kapcsolatos papírok rendben vannak?
Erzsébet arca megmerevedett.
– Miért ne lennének?
– Csak azért kérdezem, mert Péter említette, hogy apa nem sokkal a halála előtt mindent az ő nevére íratott.
– Ezt mondta? – hűlt ki az asszony hangja. – És még mit osztott meg veled?
– Ugyan már, anya! – nézett rá értetlenül Márk. – Egyszerű beszélgetés volt.
Anna tovább kavargatta a szószt, mintha nem figyelne, de egyetlen szó sem kerülte el a figyelmét. Erzsébet észrevette a hallgatag jelenlétet.
– Anna, menj le a boltba – szólt hirtelen, ellentmondást nem tűrően. – Elfogyott a kenyér.
– De tegnap vettem két egész veknit…
– Akkor már nincs! – csattant fel. – Ne vitatkozz az idősebbekkel!
Márk összevonta a szemöldökét.