Másnap este valóban hatalmas adag palacsintát sütöttek. Anna gondosan forgatta a tésztát a serpenyőben, Erzsébet figyelő tekintete mellett. Amikor az első darab szép egyenletesre és aranybarnára sikerült, a kislány arcán őszinte, felszabadult mosoly jelent meg – talán az első, amióta megérkezett.
Külön öröm volt, hogy Katalin telefonja épp akkor futott be. Anna izgatottan hadarta a kagylóba, hogyan szedték a málnát, milyen lett a tészta, és hány palacsinta tornyosul már a tányéron. Erzsébet csodálkozva hallgatta, mennyire kicserélődött pár nap alatt: a félénk, szorongó gyermek helyett lelkes, csacsogó kislány beszélt.
A következő napok szinte észrevétlenül teltek el. Erzsébet azon kapta magát, hogy kifejezetten várja a közös programokat. Anna érdeklődő természetű volt, értelmes kérdéseket tett fel, és minden munkából kivette a részét – akár a kertben, akár a konyhában akadt tennivaló.
Sétáltak a közeli tóhoz is, ahol a víz langyos volt, akár a frissen fejt tej. Erzsébet türelmesen bátorította a kislányt, karját biztos támaszként tartva alatta, míg az lassan elhitte, hogy nem kell félnie. Amikor végül önállóan is mert csobbanni, csengő kacagása messzire hallatszott; még a fák ágairól is felröppent néhány madár.
— Nagyi, nézd csak, mit találtam! — kiáltotta, miközben vizes hajjal bukkant fel a víz felszínén.
A „nagyi” szó eleinte szokatlanul csengett Erzsébet fülében, ám napról napra melegebb érzéssel töltötte el.
Esténként a verandán üldögéltek. Erzsébet Gábor gyerekkoráról mesélt – a csínytevéseiről, az első iskolai napjáról, a régi nyarakról. Anna tágra nyílt szemmel hallgatta, mintha kincseket gyűjtene minden történetből.
Lefekvés előtt egyszer halkan megkérdezte:
— Ugye tényleg nem hagy el engem?
— Nem, kicsim — felelte Erzsébet határozottan. — Most már közénk tartozol.
Pénteken Katalin hívta őket.
— Mindennel végeztünk! Holnap reggel indulunk hozzátok. Hogy van Anna?
— Jól — válaszolta Erzsébet, s maga is meglepődött a hangjában bujkáló szomorúságon. — Igazi kincs ez a gyerek.
Anna örömmel fogadta a hírt, mégis elcsendesedett egy pillanatra.
— Akkor holnap hazamegyek?
— Igen, édesem. Otthon a helyed.
— És ki fogja leszedni a málnát?
— Megoldom egyedül is — mosolygott Erzsébet, bár a torkát valami szorította.
Másnap reggel Anna szótlanul pakolt, kerülte a tekintetét. Nem vágyott vissza a magányba.
Amikor az autó begördült az udvarra, elsőként rohant ki.
— Anya! Nézzétek, mennyi mindent tanultam!
Katalin és Gábor fáradtnak tűntek, de az arcuk sugárzott.
— Na, anya, hogy boldogultatok? — kérdezte Gábor.
— Megvoltunk — felelte kurtán, hogy leplezze meghatottságát.
Anna a hátizsákjába csúsztatta a gondosan összekészített málnát. Már beült az autóba, amikor hirtelen visszaszaladt. Erzsébethez futott, és szorosan átölelte.
— Nagyi, visszajöhetek még? A pitét sem tanultuk meg megsütni…
Erzsébet alig tudott megszólalni.
— Hogyne jöhetnél. Várlak.
Sokáig állt az útszélen, míg az autó el nem tűnt a kanyarban. Aztán lassan visszament a házba.
A csend már nem tűnt üresnek. Az asztalon egy rajz hevert: napsütés, egy ház, előtte három alak kéz a kézben. Erzsébet a fia fényképe mellé tette.
Letörölt egy könnycseppet, és feltette a vizet teának.
Rájött, hogy nagymamának lenni nem a vérségen múlik. Hanem azon a szereteten, amit az ember képes adni.
És biztos volt benne, hogy még várnak rá napok, amelyeket gyermeki nevetés tölt meg – az a tiszta hang, amely valódi élettel tölti meg az ember szívét.