— Emlékszel arra a múltkori ügyeletre, amikor az a nő szült nálunk? Az, aki úgy ordított, mintha az egész világ tartozna neki valamivel.
Olyan trágárságokat vágott a fejünkhöz, hogy még egy edzett férfi is megirigyelhette volna — borzalmas volt hallgatni!
— Igen, rémlik… Mi lett vele? — kérdezte Eszter, amikor a kolléganője telefonon utolérte.
— Képzeld, lemondó nyilatkozatot tett! Ott hagyta a babát, és egyszerűen eltűnt… Hát lehet ilyet?
A busz hirtelen nagyot rándult, Eszter majdnem kiejtette a kezéből a mobilját.
Azonnal felidéződött benne az a szülés. Orvosilag nem volt különösebben bonyolult, mégis úgy viselkedett az asszony, mintha valami végzetes tragédia történne.
Amikor pedig megtudta, hogy fia született, még káromkodott is egy sort, aztán hozzátette: szerencse, hogy nem lány, mert fiúnak könnyebb dolga lesz az életben.
A férfiaknak mindig egyszerűbb… — gondolta akkor Eszter.
Most, ahogy felpillantott, egy testesebb asszonyt vett észre maga előtt, mellette egy kisfiú állt, aki a kabátja szélét szorongatta.
Nem viseltek drága ruhát, de minden tiszta és rendezett volt rajtuk. A nőn egy bő szabású, kissé régimódi kabát feszült.
Első pillantásra Eszternek fel sem tűnt, hogy várandós. Amikor ráeszmélt, azonnal felpattant.
— Foglaljon helyet, kérem!
A kisfiú rögtön megragadta az édesanyja kezét, jelelt neki valamit, majd óvatosan leültette. Ezután Eszterhez fordult:
— Anyukám nem hall. Köszönjük szépen.
A nővér szíve összeszorult. Azt hitte, szerény körülmények között élhetnek, ezért elővette a táskájából a mindig magánál tartott csokoládét — a hosszú műszakok után gyakran leesett a vércukra.
— Kö-szö-nöm! — mondta elnyújtva a kisfiú, és óvatosan átvette az édességet, majd ragyogó mosollyal hozzátette: — De ne gondolja, hogy nincs apukám! Ő is siketnéma, csak én nem vagyok az.
Nagyon jól élünk. És hamarosan kistestvérem születik, egy húg!
Olyan lelkesedéssel beszélt, hogy Eszter önkéntelenül is elmosolyodott. A fiú büszkén nézett az anyjára, az asszony tekintetében pedig végtelen gyengédség csillogott.
— Csodálatos édesanyád van. Gyönyörű nő — mondta őszintén Eszter. — Van apukád, és nemsokára kishúgod is lesz. Igazán gazdag fiú vagy.
Eszter még figyelte őket néhány másodpercig, és közben azon kapta magát, hogy valamit sürgősen el akar majd mesélni a munkahelyén.
Eszter még hosszú pillanatokig utánuk nézett. Léteznek emberek, akik különösebb felhajtás nélkül boldogok – csendesen, magától értetődően, mintha ez volna a világ legtermészetesebb állapota.
Annyira belemerült a látványba, hogy csak az utolsó másodpercben eszmélt rá: mindjárt elhagyja a megállóját. A busz már lassított, ő pedig sietve felpattant. A kisfiú még kiáltott valamit utána, de Eszter már az ajtó felé igyekezett, és épp időben ugrott le a járdára, mielőtt a jármű továbbindult volna.
A kórházba végül pontosan érkezett.
— Képzeld csak, annak a „kakukk-anyának” még férje is van! — fogadta indulatosan Gabriella az osztályon. — Már a szülés előtt beadta a válókeresetet. Mindent előre elrendezett!
A tapasztalt szülésznő szemmel láthatóan még mindig forrt a méregtől; reggel is ő telefonált az ügyben.
— És a kisfiú? Gyönyörű állapotban van. Kilenc pont az Apgaron!
Eszter sóhajtott.
— Most már ezen nem változtatunk… Inkább nézzük meg az új felvételeket — javasolta halkan.
Belül azonban nem hagyta nyugodni a gondolat: miért van az, hogy egyeseknek szinte ölükbe hull a gyermekáldás, mások pedig hiába vágynak rá teljes szívből?
Gabriella elcsendesedett, és együttérzően megszorította a vállát. Tudta jól, mennyire érzékeny pont ez Eszter számára.
Eszter egykor férjnél volt. A házasság azonban véget ért, amikor kiderült, hogy nem lehet gyermeke. Egy gyermekkori betegség szövődményei miatt… Legalábbis ezt mondták az orvosok. Bár néha az is átfutott rajta: talán nem is ez volt az igazi ok, hanem az, hogy a férfi egyszerűen nem szerette eléggé.
Később megpillantotta a kisfiú édesapját is.
Azért jött, hogy megtudja, mikor viheti haza a fiát. Kissé testes, ügyetlen mozgású férfi volt, zavart tekintettel — szinte olyan, mint egy túlméretezett kamasz, aki hirtelen nem tud mit kezdeni a helyzettel.
— Látod, az apa egészen más — jegyezte meg halkan Gabriella. — Nem olyan, mint az a nő… Rendes embernek tűnik. Egyszerű, de itt van a gyerekéért. Kérdez, érdeklődik, próbál erősnek látszani, pedig majd szétveti az idegesség.
Eszter végül odalépett hozzá.
— Ha bármiben bizonytalan, hívjon nyugodtan. Itt a telefonszámom. Eszter vagyok, a gyermekosztály egyik orvosa.
— Nagyon köszönöm. Gábor — mutatkozott be kissé rekedten.
Ebben a pillanatban a karjába adták a pólyába bugyolált újszülöttet. Gábor teljesen lefagyott; látszott rajta, hogy fogalma sincs, hogyan tartsa helyesen.
Eszter szívét különös szánalom és együttérzés szorította össze.
— Van valaki, aki segít önnek? — kérdezte óvatosan.
Gábor lesütötte a szemét.
— Senki… A szüleim vidéken élnek. Sosem kedvelték Viktóriát, könyörögtek, hogy ne vegyem el.
Egy pillanatra elhallgatott, majd fáradt sóhajjal folytatta:
— Később magam is rájöttem, miért mondták. De nekik erről nem beszélek. Megoldom egyedül. Kivettem a szabadságomat, és félretettem némi pénzt is. Viktória erről semmit sem tudott.
Eszter elismerően bólintott.
— Nagyon tiszteletreméltó, amit tesz. Holnap a körzeti rendelőből felkeresi majd egy védőnő, segít mindenben. Nem marad teljesen magára.
— Nem aggódom! — felelte határozottan Gábor, és még szorosabban ölelte magához a kisfiút.
A hangja magabiztos volt, de a tekintetében ott bujkált a bizonytalanság.
Eszter egész nap nem tudta kiverni a fejéből őket. Újra és újra arra gondolt, vajon boldogulnak-e kettesben. Minden órában eszébe jutott a férfi eltökéltsége. Nem sokan vállalnák, hogy társ nélkül nevelnek fel egy újszülöttet.
Még az is megfordult a fejében, hogy rátelefonál.
Ekkor bevillant neki a buszon látott kisfiú arca. Ugyanolyan tiszta és meleg pillantása volt, mint Gábornak. Az a gyerek egyszerűen örült annak, hogy él. Pedig tudta róla, hogy nem könnyű a helyzete: mindkét szülője hallássérült, szerény körülmények között élnek… mégis sugárzott belőle az elégedettség.
Eszterben ekkor fogalmazódott meg: a jóság nem pénz kérdése. Vagy ott lakik valakiben, vagy hiányzik belőle.
Ha neki adatna meg az anyaság… ő is boldog lenne. Mindig is rajongott a gyerekekért, ezért választotta ezt a hivatást. Egy új élet születése számára valódi csoda volt.
A műszak lassan véget ért. Már éppen tárcsázni akarta Gábor számát, amikor a telefonja hirtelen megszólalt.
— Eszter… én vagyok, Gábor… — hadarta idegesen. — Lehet, nem is emlékszik rám, annyi betegük van…
A háttérben kétségbeesett csecsemősírás hallatszott.
— Gábor, mi történt?
— Nem akar enni… csak sír, megállás nélkül. Mit csináljak?
— Mondja a címet. Azonnal indulok, épp most végzek.
Ahogy sietve haladt a megadott lakás felé, újra felidézte a buszos kisfiú szavait:
„Köszönöm! Maga olyan kedves! Kívánom, hogy önnek is legyenek gyermekei!”
„Gyermekei…?” — ismételte magában, és furcsa, meleg bizsergés járta át.
Gyorsan elhessegette a gondolatot. Csak udvariasság volt, semmi több.
Eszternek még csöngetnie sem kellett – Gábor már az ajtóban állt, mintha egész idő alatt ott várakozott volna. Zavartnak tűnt, arca sápadt volt az aggodalomtól. A kisfiú torka szakadtából sírt, az arca lángvörösre pirult.
— Hol tudok kezet mosni? — kérdezte Eszter tárgyilagos hangon, és egy pillanat alatt átváltott orvosi üzemmódba.
Mégis, a szakmai higgadtság mögött valami új, ismeretlen érzés mocorgott benne.
Most először tartott a karjában olyan csecsemőt, aki mellett nem volt ott az édesanyja.
Abban a percben különös, megmagyarázhatatlan közelséget érzett — mintha a gyermek egy kicsit már hozzá is tartozna.
Gyakorlott mozdulatokkal tisztába tette, átöltöztette, majd megetette a kicsit. A sírás lassan halk nyöszörgésbe váltott, végül teljesen elcsendesedett. A baba békésen elszenderedett Eszter karjában.
— Hogy csinálja ezt?… — kérdezte Gábor félhangosan, őszinte csodálattal a tekintetében.
Úgy nézett rá, mintha valami szentképről lépett volna elé: anya gyermekével.
— Esetleg… eljönne máskor is? — tette hozzá bizonytalanul. — Bár gondolom, várja otthon a családja…
— Szívesen jövök. Nincs senkim — felelte Eszter nyugodtan.
Látta, ahogy a férfi szemében felcsillan a remény.
Attól kezdve szinte mindennap betért hozzájuk. Eleinte azzal áltatta magát, hogy csupán segíteni jár. Ám legbelül már előre számolta a perceket a következő találkozásig.
— És hogy hívják? — érdeklődött egy alkalommal.
— Még nem döntöttem el… nem volt kivel megbeszélni — vallotta be Gábor. — Kitalálhatnánk együtt. És tegeződjünk, rendben?
A kisfiú végül a Márk nevet kapta. Egyszerű, meleg hangzású név volt — ráadásul mindkettőjük nagyapját így hívták.
Amikor Gábor hivatalosan is elvált, nem sokat habozott: megkérte Eszter kezét. Szinte természetes lépés volt, hiszen addigra már valódi családként éltek.
Eszter végre boldognak érezte magát — olyasmit kapott az élettől, amiről korábban lemondani kényszerült. Annyiszor hallotta, hogy neki sosem lehet gyermeke…
Talán mégsem véletlen, hogy Eszternek hívják.
Nem sokkal később kiderült: babát vár. Először el sem merte hinni. Több tesztet is elvégzett, mert azt hitte, csak képzelődik.
Ma már két gyermek nevet a házukban: Márk és a kis Nóra.
Néha Eszter eszébe jut a buszon látott kisfiú.
És ilyenkor úgy érzi, hogy annak a tiszta szívű gyereknek az áldása valahogy utat talált hozzá — és elhozta életébe a régóta várt csodát.