Erzsébet igyekezett megtörni a rájuk nehezedő némaságot.
— Eszünk még egy kicsit, aztán kimegyünk a kertbe málnát szedni — mondta derűt erőltetve a hangjára. — Szereted a málnát, ugye?
— Igen — felelte Anna alig hallhatóan.
— Akkor nagyszerű. Telepakolunk egy kosarat, estére pedig süthetünk palacsintát. Friss málnaszörppel locsoljuk meg.
A kislány csak bólintott.
A kertben komolyan, szinte túlságosan fegyelmezetten dolgozott. Nem csapongott, nem nyafogott, nem kalandozott el a figyelme. Óvatos ujjakkal csippentette le a szemeket, ügyelve rá, hogy a bokrokat ne sértse meg. Erzsébet a kerítés mellől figyelte, és valami nyugtalanító érzés fészkelte be magát a szívébe. Olyan volt a gyerek, mintha nem is egyszerűen segítene, hanem egy láthatatlan szabályrendszer szerint működne — mintha a hibátlanság lenne az egyetlen módja annak, hogy biztonságban maradjon.
Később, amikor már árnyékba húzódtak, megszólalt:
— Mit szólnál, ha együtt bekevernénk a palacsintatésztát? Segítenél?
Szerette volna kizökkenteni ebből a túlzott komolyságból.
— Nem tudom, hogyan kell… — sütötte le a szemét Anna. — Anya szerint még kicsi vagyok a tűzhelyhez.
— Ugyan, majd én megmutatom. Nem ördöngösség. Aztán egyszer te készíthetsz finom reggelit anyukádnak és Gábornak.
Az „anya” szó hallatán a kislány összerezzent. Arcán egy pillanatra árnyék suhant át, amitől Erzsébet gyomra görcsbe rándult.
— Otthon mit szoktál főzni? — kérdezte óvatosan.
— Anya intézi… — habozott Anna. — Engem csak rántottát tanított. Ha sokáig nincs otthon.
— No, ezen a héten igazi kis háziasszonyt faragunk belőled — próbált tréfásan mosolyogni.
Anna azonban hirtelen felnézett rá, és a szeméből kibuggyantak a könnyek.
— Mi történt? — jött zavarba Erzsébet. — Megbántottalak valamivel?
A kislány nemet intett, majd váratlanul hozzábújt, arcát az asszony kötényébe fúrta, és zokogni kezdett.
Erzsébet egy pillanatra megmerevedett, aztán ösztönösen átölelte a sovány vállakat.
— Semmi baj… nyugodj meg. Mondd el, mi nyomja a szívedet. Ne félj.
— Félek… — suttogta Anna sírás közben. — Attól félek, hogy anya itt hagyott. Örökre.
Erzsébet torkát elszorította a fájdalom.
— Hogy mondhatsz ilyet? Melyik édesanya hagyná el a saját kislányát? Dolguk akadt, azért mentek el. Nem akarták, hogy az utazás és a sorban állás megviseljen. Egy hét, és jönnek vissza, talán még ajándékot is hoznak.
— Apa is ezt mondta egyszer… — hüppögte Anna. — Azt ígérte, vesz egy játékot, és mindjárt jön. Soha többé nem láttam. Egyszerűen eltűnt. Most pedig anyának új férje van… Lehet, hogy útban vagyok nekik.
Erzsébetben akkor állt össze a kép. Nem jól nevelt, csendes gyerek ül előtte, hanem egy rettegő kislány.
— Figyelj rám — emelte fel finoman Anna állát. — Gábor a fiam. Ismerem őt. Nem hagyna magadra. És az édesanyád sem. Szükségük van rád. Te hozzájuk tartozol.
— Tényleg? — kérdezte Anna, szemében halvány reménysugárral.
— Tényleg. Holnap minden egy kicsit világosabb lesz, meglátod.