Ráadásul ott volt még a veteményes is: a paradicsomokat fel kellett kötözni, az uborkát locsolni, a gaz pedig egyetlen napot sem késlekedett a növekedéssel.
— Jól van — mondta végül kelletlenül, és a hangjából hiányzott minden lelkesedés. — De Anna rögtön értse meg, hogy ez nem üdülőhely. Itt mindenkinek ki kell vennie a részét a munkából. Nem fogok kanállal a nyomában szaladgálni, így is épp elég a dolgom.
— Persze, anya, tudja ő ezt — felelte Gábor megkönnyebbülten.
Szombat délelőtt egy öreg autó gördült a kapu elé. Erzsébet az ablak mögül figyelte az érkezésüket, és különös elegye kavargott benne bosszúságnak és nyugtalanságnak. Idős korára békés pihenésről álmodott, nem arról, hogy dajkaként álljon helyt.
Elsőként Gábor szállt ki, utána Katalin, végül Anna. A kislány görcsösen markolta rózsaszín hátizsákja pántját, mintha minden biztonsága abban a táskában lapulna.
— Milyen soványka… szinte csak a szemei látszanak — morogta félhangosan Erzsébet. — Eszik ez rendesen otthon?
— Jó napot, Erzsébet — lépett oda Katalin, enyhén remegő hangon. — Nagyon hálásak vagyunk, óriási segítség ez most nekünk.
— Ugyan, mit tehetnék mást — felelte szárazon a háziasszony.
Anna bizalmatlanul méregette a „nagymamát”, kicsit hátrébb húzódva, anyja mögé bújva.
— Kincsem, hamarosan jövünk vissza — guggolt le Katalin a lányához.
A gyerek szemében könny csillant.
— Anya, kérlek, ne hagyjatok itt… Csendben maradok az autóban, tényleg nem zavarok senkit… — suttogta kétségbeesetten.
— Nem lehet, édesem. Felnőtt dolgunk lesz, unatkoznál. Itt viszont jó levegő van, kert, segíthetsz is.
Erzsébetet váratlanul kellemetlen érzés járta át. Nem gonosz mostoha ő — miért retteg tőle ennyire ez a gyerek?
— Na, elég legyen — szólt közbe határozottabban. — Minden rendben lesz. Anyukád visszajön, nem tűnik el. Gyere be, vidd a holmidat.
Amikor az autó eltűnt a kanyarban, Katalin mellkasát nehéz szorítás fogta el. Talán hibáztak? Lehet, hogy mégis magukkal kellett volna vinniük Annát?
Majdnem megkérte Gábort, forduljon vissza, de a férfi csak a fejét rázta.
— Ne aggódj. Egy hét a friss levegőn csak használ neki. Anyám szigorú, de igazságos. Nem fogja bántani.
— Tudom, hogy nem — felelte halkan Katalin. — Csak… nem szereti őt igazán. Idegen számára.
— Majd összeszoknak — mondta Gábor, vállára téve a kezét, bár hangjában bujkált némi bizonytalanság.
A ház körül közben csend telepedett mindenre. Erzsébet megterítette az asztalt; előre főzött egy könnyű levest.
— Ülj le, egyél — tolta a tányért Anna elé.
A kislány szó nélkül fogta meg a kanalat. Óvatosan, szinte nesztelenül kanalazott, tekintetét a tányérra szegezve. Erzsébet a gyerekekhez zajt, kérdéseket, szaladgálást társított. Most azonban előtte csupán egy törékeny, hangtalan kis alak ült, mintha még a levegővételt is alig merné megengedni magának.