— Anya, megtennéd, hogy Anna nálad maradhatna egy hétre? Katalinnal el kell utaznunk a szülővárosába, mert az örökség ügye teljesen elhúzódott. Arra gondoltunk, talán rögtön meghirdetnénk a lakást is, hogy ne maradjon a nyakunkon felesleges teherként.
Erzsébet megigazította a fejkendőjét, majd úgy összevonta a szemöldökét, hogy homlokán a ráncok mély árkokká váltak.
— És miért nem viszitek magatokkal? — kérdezte száraz hangon, amely olyan volt, mint amikor az őszi avar zizeg a talpunk alatt.
— Ugyan már, anya… Egy gyereket végighurcolni hivatalról hivatalra, órákig várakozni a közjegyző ajtaja előtt, alkudozni ingatlanközvetítőkkel, akik folyton a saját hasznukat lesik… Te úgyis kint vagy a vidéki házban: friss a levegő, ott a kert, saját zöldség, tágas udvar…
— És neked muszáj menned? — szűkítette össze a szemét Erzsébet. — Katalin nem tudná egyedül elintézni? Végül is az ő családi ügye.
— Nem igazán ért a papírokhoz. Szüksége van rám, hogy minden szabályosan menjen. Ketten mégiscsak biztosabb. Tudod te is, milyen világot élünk.
Gábor két éve vette feleségül Katalint. Számára ez volt az első házasság, Katalin viszont már hozott magával egy múltat — és egy kislányt, Annát. Erzsébet, mint oly sok anya, aki vér szerinti unokákról álmodik, nem repesett az örömtől, amikor megtudta, hogy a menye gyerekkel érkezik az életükbe. Olyan kisbabát képzelt el, akiben a fia tekintete, mosolya, vonásai köszönnek vissza. Ehelyett egy idegen kislányt kapott, akit meg kellett tanulnia elfogadni.
Ennek ellenére tartotta magát. Nem szólt bele a fiatalok dolgaiba, csak akkor adott tanácsot, ha kérték. Katalinnal udvarias és higgadt maradt. Annát sem érte részéről bántás: ünnepekkor édességet vett neki, néha egy csinos pulóvert is. A szíve azonban zárva maradt, mintha vastag lakat őrizné.
Anna csendes gyerek volt — talán túlságosan is. Nem rohangált, nem csapott zajt, nem borította szét a játékait. Inkább úgy viselkedett, mintha igyekezne láthatatlanná válni, nehogy bárkinek terhére legyen. Gáborhoz szoros, meleg kapcsolat fűzte, és Erzsébet is észrevette, mennyire ragaszkodik hozzá a fia.
Mégis, a gondolat, hogy a kislány egy teljes hétig nála lakjon, ellenérzést ébresztett benne. Néhány órára vigyázni egy gyerekre egészen más, mint hét napon át felelősséget vállalni érte.
— Tudom, nagy kérés ez — mondta Gábor halkan. — De tényleg nincs más, akihez fordulhatnánk. Anna jól nevelt, nem fog gondot okozni.
Erzsébet mély sóhajjal felelt. Pontosan tudta, mit jelent egy gyerek a háznál: rendszeresen enni kell adni neki, figyelni kell minden lépésére, nehogy bajba sodorja magát, és arról is gondoskodni, hogy ne érezze magát magányosnak vagy elhanyagoltnak.