– …és még a tenger is látszik innen! Gyerekek, gyertek gyorsan, nézzétek!
A három lurkó úgy vágtatott ki a teraszra, mintha versenyt hirdettek volna. Ilona közben szó nélkül bevonult a konyhába, és máris kinyitogatta a szekrényajtókat, mintha leltárt készítene. Márk letette a hatalmas hűtőtáskát a fal mellé, majd vizet kért egy pohárban. Levente talált egy konnektort, csatlakoztatta a telefonját, és onnantól kezdve gyakorlatilag megszűnt a külvilág számára.
Amikor az első zajhullám valamelyest elcsendesedett, Eszter odalépett Júliához.
– Van valami, amiről beszélnünk kell – mondta halkan, de határozottan. – Ez a lakás nem a miénk. Béreljük. A tulaj napi tízezer forintért adja ki.
A levegő megdermedt.
– Mennyiért? – fordult felé Júlia.
– Tízezer forint naponta. Az egész lakásért. Júliusban ez teljesen átlagos ár errefelé, bármelyik oldalon megnézheted.
– De hát ti itt laktok…
– Igen. Fizetünk érte. A saját tartózkodásunkért. Benneteket viszont senki sem hívott.
Júlia szólásra nyitotta a száját, aztán mégsem mondott semmit. Márkra pillantott, aki olyan elmélyülten tanulmányozta a vizespoharat, mintha most látna először ilyet. Végül újra Eszterre nézett.
– Rendben – felelte, és a hangjába bekúszott az a jól ismert árnyalat, amelyet Eszter tizenkét év alatt tökéletesen megtanult felismerni: kívül békülékeny, belül számító. – Maradunk három napot, aztán megyünk is. A gyerekek miatt… a tenger… érted te.
– Értem – válaszolta Eszter.
A három nap pontosan úgy telt, ahogy sejtette. Ilona már az első reggelen átrendezte a konyhát: a tányérok új helyre kerültek, a bögrék tornyokba rendezve sorakoztak, a fűszerek eltűntek valami rejtélyes sarokban. A gyerekek vizes lábbal rohangáltak végig a lakáson, nyomot hagyva a kanapén, és rendszeresen átdobálták a törölközőiket a terasz korlátján az alsó erkélyre. Levente kisajátította a legkényelmesebb heverőt, a telefonjáról bömböltette a zenét, és egyszer sem ajánlotta fel a segítségét. Júlia pedig olyan természetességgel nyitogatta a hűtőt, mintha ő intézte volna a bevásárlást.
Gábor minden reggel a kávéja után fogta a törölközőjét, és lement a strandra. Eszter közben távmunkában dolgozott: laptoppal az ölében, fülhallgatóval a fülében ült a terasz sarkában. Olyan nyugodt figyelemmel szemlélte az eseményeket, mint aki egy órát néz: nem siettetve az időt, nem idegeskedve, biztosan tudva, hogy a mutató előbb-utóbb odaér, ahová kell.
A negyedik reggelen, amikor Júlia már indulni készült a gyerekekkel, Eszter kilépett a szobából, és egy kinyomtatott lapot tett az asztalra.