— Mi ez? — kérdezte Júlia, és a papírra pillantott.
— A számla. Három éjszaka. Hét fő. Harmincezer forint.
Júlia lassan felemelte a lapot. Nem kapkodva olvasta végig, inkább úgy, mintha időt adna a számoknak, hátha maguktól átrendeződnek rajta.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Teljes mértékben.
— Eszter… — a hangszíne megváltozott; eltűnt belőle az a társasági kedvesség, amit idegenek előtt használt. — Rokonok vagyunk. Egy család. Tudod, ez mit jelent?
— Tudom — felelte Eszter nyugodtan. — Pont ezért mondtam el már az első este, mennyibe kerül a szállás.
— Nem mondtad el. Kész tények elé állítottál minket!
— Ahogyan te is kész helyzet elé állítottál, amikor bejelentetted, hogy jöttök. Ebben legalább következetesek voltunk.
Júlia felpattant. A hangja most már teljesen levetette a mázat.
— Egy fillért sem fizetünk. Ez nevetséges. Ma elmegyünk, és hidd el, még megbánod, hogy így bántál a saját családoddal.
Eszter bólintott, majd elővette a telefonját és tárcsázott.
Balázs negyven perc múlva érkezett. Napbarnított arccal, hóna alatt egy mappával, pólóján a helyi jachtklub emblémájával. Az a fajta fáradt kifejezés ült rajta, amely azok arcán jelenik meg, akiknek elegük van mások felelőtlenségéből.
— Jó napot — köszönt hűvösen, végigmérve a társaságot. — Balázs vagyok, a lakás tulajdonosa. A bérleti szerződés ezzel a két személlyel jött létre. — Eszterre és Gáborra mutatott. — Az önök neve nem szerepel benne. A tartózkodásukhoz nem adtam hozzájárulást. A három éjszaka díja rendezetlen. Egy órán belül kérem az ingatlan elhagyását.
— Ezt mégis hogy képzeli… — kezdte Júlia.
— Úgy hívják: szerződés és fizetés nélküli használat — zárta rövidre Balázs, láthatóan nem kívánva vitát nyitni.
— Márk… — fordult Júlia a férjéhez.
Márk Balázsra nézett, aztán a feleségére. Nem szólt semmit. Felállt, és nekilátott összepakolni.
A készülődés vontatottan haladt. Ilona leült a bőröndjére, és szabályos időközönként, mint egy falióra, sóhajtott egyet. Levente csendben elővette a telefonját, és lefoglalt egy szobát egy közeli, három utcával arrébb lévő hotelben — a képernyőn látszott, hogy nem a legolcsóbb helyek közül választott. A gyerekek kétszer is megkérdezték, hogy azért még lemehetnek-e a strandra.
Amikor az utolsó táska is átlépte a küszöböt, Júlia megtorpant az ajtóban. Eszterre nézett — olyan arckifejezéssel, amelyben már nehéz volt szétválasztani a sértettséget attól a dühöt, hogy a terve nem úgy alakult, ahogyan elképzelte.