– Eszter, már az autópályán vagyunk. Estére odaérünk. Készítsd elő a második szobát – heten megyünk – szólt bele a telefonba Júlia hangja. Nem volt köszönés, nem volt szünet, csak ez a tárgyilagos, hajlíthatatlan közlés, mintha egy automata üzenetrögzítő beszélne.
– Júlia, várj egy pillanatra. Ezt most kérdezed, vagy csak tudatod velem?
– Tudatom. Úton vagyunk.
Eszter lassan elvette a fülétől a készüléket, és néhány másodpercig némán bámult ki az ablakon. A túloldalon a tenger csillogott a délutáni napban – türkizkék, forró, igazi júliusi látvány. Márciusban foglalták le Gáborral ezt a lakást: két szoba, tágas veranda, kilátás az öbölre. Fél éven át gyűjtötték rá a pénzt. Úgy érkeztek ide, mintha ünnepre jönnének – három év után ez volt az első valódi szabadságuk.
Gábor a verandán ült, és végighallgatta a beszélgetést. Amikor Eszter bontotta a vonalat, letette a poharat az asztalra.
– Nem hívtam őket – mondta csendesen.
– Tudom.
– Akkor most mihez kezdünk?
Eszter nem válaszolt azonnal. Aztán lassan elmosolyodott – nem azzal a békülékeny mosollyal, hanem azzal, amely egy eldöntött lépést jelez.
– Hadd jöjjenek.
Gábor szemében aggodalom villant. Ismerte ezt a mosolyt.
A lakást Balázstól bérelték, Eszter régi egyetemi barátjától. A férfi Debrecenben élt, de minden nyáron kiadta a tengerparti ingatlant – szerződéssel, pontos feltételekkel, piaci áron. Húsz perccel a hívás után Eszter őt tárcsázta.
– Balázs, lenne egy szokatlan kérésem.
– Hallgatlak.
– Úgy volt, hogy beugrasz a papírokért. Meg tudnád tenni három nap múlva?
– Elvileg igen. Történt valami?
– Semmi komoly. Csak arra lenne szükségem, hogy itt légy, mint tulajdonos. Végül is az vagy. Jó lenne, ha most annak megfelelően viselkednél is.
Balázs röviden hallgatott.
– Értem. Benne vagyok.
Júlia este fél nyolc körül állított be. Ő lépett be elsőként, négy hatalmas táskával, amelyeket az előszobában rakott le, anélkül hogy bárki invitálta volna. Utána tódult be a három gyerek – hét és tizenkét év közöttiek –, majd a férje, Márk, az anyósa, Ilona, és végül Levente, a húsz év körüli unokaöcs, aki már a küszöbről csak ennyit kérdezett:
– Mi a wifi jelszó?
– Na, megérkeztünk! – tárta szét a karját Júlia, és elégedett házigazdaként mérte végig a lakást. – Istenem, milyen csodás itt…