Az üzenet elküldése után azonban így is egymást érték a nem fogadott hívások és a beérkező SMS-ek. Rokonok, barátok, munkatársak próbálták elérni – mindenki tudni akarta, mi történt, mi áll a hirtelen döntés mögött. Eszter egyetlen hívást sem vett fel. Nem volt ereje magyarázkodni, mentegetőzni vagy együttérző sóhajokat hallgatni. A szemrehányásokra pedig végképp nem vágyott.
Késő este Márk neve villant fel a kijelzőn. Eszter hosszú másodpercekig csak bámulta a telefont, mintha attól várna választ, mit tegyen. Végül kinyomta. A férfi újra próbálkozott. És még egyszer. A nő rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy a készülék újra és újra megcsörren, majd elnémul. Néhány perc múlva üzenet érkezett: „Eszter, kérlek, vedd fel. Beszélnünk kell.”
A válasz rövid volt: „Nincs miről beszélnünk. Kívánok boldog életet Viviennel.” Ezután letiltotta a számot.
Másnap reggel az ékszerüzletben kezdte a napot. A táskájából elővette a jegygyűrűket rejtő dobozt, és a pultra helyezte.
– Szeretném visszahozni ezt a terméket – mondta higgadt hangon. – A nyugta nálam van, és még nem járt le a visszavételi határidő.
Az eladó rápillantott a gyűrűkre, majd Eszterre. A tekintetében együttérzés csillant, de nem tett fel tolakodó kérdéseket. Ellenőrizte a blokkot, kitöltötte a szükséges papírokat, végül átnyújtotta az igazolást.
– Az összeg három munkanapon belül visszakerül a kártyájára.
– Köszönöm – felelte Eszter.
Amikor kilépett az üzletből, úgy érezte, mintha egy súlyos kő gördült volna le a mellkasáról. Egy újabb ügy lezárva. Innen az étterembe ment, ahol a lakodalmat tervezték megtartani. Az adminisztrátor az előtérben fogadta, majd beinvitálta az irodába.
– Megkaptuk az értesítését a rendezvény lemondásáról – kezdte, miközben elővette a szerződést tartalmazó mappát. – A megállapodás szerint az előleg nem jár vissza, de mivel időben szólt, a befizetett összeg felét vissza tudjuk utalni.
– Rendben van – bólintott Eszter.
A papírok aláírása után nem sokkal a pénz visszakerült a számlájára. Az étteremből a buszmegálló felé indult, közben felhívta a műsorvezetőt közvetítő irodát is. Ott is hajlandóak voltak valamennyi összeget visszafizetni, bár jóval kevesebbet, mint a felét.
Estére minden anyagi kérdést elrendezett. Nórához tért vissza, és kimerülten rogyott le a kanapéra.
– Teljesen kikészültél? – kérdezte a barátnő, miközben teát tett elé.
– Olyan vagyok, mint egy kifacsart rongy – sóhajtott Eszter. – De legalább mindent lezártam. Holnap elkezdek albérletet keresni.
– Ne siess vele. Maradj nálam, ameddig szükséges. Nem zavar.
– Nagyon hálás vagyok, Nóra. Nem is tudom, mit csinálnék nélküled.
Aznap este még egyszer, tömören megfogalmazta az értesítést a meghívottaknak: „Az esküvő elmarad. Köszönöm a megértést.” Mindenkinek elküldte, aki a listán szerepelt, majd ismét lenémította a telefonját. Nem akart részletekbe bocsátkozni.
Eközben Márk készüléke szinte folyamatosan csörgött. Az étterem értesítette, hogy a menyasszony kezdeményezésére törölték a foglalást. A ceremóniamester is üzent, valóban elmarad-e az esemény. Nem sokkal később a virágkötő jelezte, hogy a csokrok rendelését visszamondták.
Márk a fejét fogta, és újra meg újra tárcsázta Eszter számát. Hosszú kicsengés, majd bontott vonal. Ismét próbálta. Ugyanaz. Üzeneteket írt, egyre kétségbeesettebben, de válasz nem érkezett. Nem értette, hogyan fajulhatott idáig a helyzet. Tényleg ennyire megsértődött volna?
Erzsébet félóránként hívta a fiát.
– Márk, sikerült beszélned vele? – kérdezte ingerülten. – Ezt nem lehet így hagyni!
– Anya, letiltott! – fakadt ki a férfi. – Nem érem el sehogy!
– Akkor menj el hozzá személyesen! Üljetek le és tisztázzátok!
– Azt sem tudom, hol lakik most. Elköltözött a közös lakásból.
Erzsébet sóhajtozott, és arról panaszkodott, hogy minden félresiklott. Márk félig sem figyelt rá, lázasan próbált megoldást találni.
Két nappal később közös ismerősök révén megtudta Nóra címét. Este odament, felment az emeletre, és megnyomta a csengőt. Csend. Újra próbálta. Semmi.
– Eszter, tudom, hogy bent vagy! – szólt az ajtón keresztül. – Beszélnünk kell!
Odabent néma csend uralkodott. Márk még percekig várt, majd végül csalódottan távozott. Eszter az ajtó mögött állva hallgatta a lépteit, amíg el nem halkultak a folyosón. Eszébe sem jutott ajtót nyitni. Nem kívánt többé beszélni a volt vőlegényével.
Közben Márk és Erzsébet hivatalos látogatást tettek Vivien szüleinél, hogy a lehetséges esküvő részleteiről tárgyaljanak. A férfi öltönyt húzott, virágcsokrot vitt, és igyekezett magabiztosnak tűnni.
Vivien családja visszafogottan fogadta őket. Az apa, Gábor, egy jelentős építőipari vállalat vezetője, alaposan végigmérte Márkot, majd helyet kínált az asztalnál. Az anya, Katalin, teát töltött, mosolya azonban inkább feszült volt, mint barátságos.
– Úgy hallottuk, komoly szándékkal közeledik a lányunkhoz – kezdte Gábor, miután mindenki leült.
– Igen – felelte Márk. – Nemrég ismerkedtünk meg, de már az első pillanatban éreztem, hogy…
– Inkább a lényegre térnék – szakította félbe az apa. – Van saját ingatlana?
– Jelenleg bérelek egy lakást – ismerte el Márk. – De tervezem, hogy…
– Autó?
– Még nincs, de…
– Stabil munkahely? Megfelelő jövedelem?
A kérdések egymás után záporoztak. Márk zavarba jött. Dolgozott ugyan, de a fizetése szerény volt, megtakarítása alig akadt. Gábor végighallgatta, majd hátradőlt.
– Értem. Nézze, fiatalember, Vivien hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz. Saját lakása van a belvárosban, autója, és rendszeres bevétele származik kiadott ingatlanokból. Miért menne férjhez olyan emberhez, aki ennél kevesebbet tud nyújtani?
– Gábor, talán nem kellene ennyire keményen fogalmazni – szólt közbe Katalin.
– És hogyan fogalmazzak? – fordult a feleségéhez a férfi. – Komolyan azt várjuk, hogy a lányunk az első szembejövőhöz menjen hozzá?