Erzsébet arca hamuszürkévé vált.
– De hát mi másról beszéltünk korábban… – próbált tiltakozni.
– Semmiben nem állapodtunk meg – vágta rá Gábor határozottan. – Ön felvetette, hogy ismerkedjenek meg a fiatalok. Mi udvariasságból igent mondtunk. De esküvőről szó sem volt.
A beszélgetés ezek után gyorsan és kínosan ért véget. Márk és az édesanyja lehajtott fejjel léptek ki az utcára. Hazafelé Erzsébet egyetlen szót sem szólt, ajkai keskeny csíkká préselődtek. A fiú a busz ablakán bámult kifelé, és világossá vált számára, hogy mindent elveszített.
Esztert.
Vipient.
Az esküvő lehetőségét.
És vele együtt a jövőbe vetett reményt.
A ház udvarán a szomszédasszonyok összesúgtak, amikor Erzsébet feltűnt.
– Hallottátok? Márk esküvője kútba esett!
– Komolyan? Mi történt?
– Azt beszélik, a menyasszony visszalépett és elutazott. Erzsébet pedig állítólag jobb partit keresett a fiának, de nem jött be a számítása.
– Nahát! És a fiú hogy viseli?
– Mint aki eltévedt. Azt mondják, Eszter túljárt mindenki eszén. Ügyes lány!
Erzsébet fülébe is eljutottak ezek a mondatok, és belül forrt a dühtől. Márk napok óta kedvetlenül ült otthon, a munkájában sem találta a helyét, semmihez nem volt kedve. Az anyja próbálta biztatni, de még ő maga is érezte, mennyire üresen csengenek a szavai.
Eszter eközben bőröndöt pakolt. Nóra az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
– Biztos vagy benne, hogy elmész? – kérdezte halkan.
– Teljesen – felelte Eszter, miközben gondosan összehajtogatta a ruháit. – A szállás ki van fizetve, a jegy nálam van. Kár lenne veszni hagyni.
– Pedig ez a nászutatok lett volna…
– Most már az én utazásom – javította ki nyugodtan. – És tudod mit? Talán így még jobb is.
Becsukta a bőröndöt, majd odalépett a barátnőjéhez.
– Köszönök mindent, Nóra. Hogy mellettem álltál, hogy befogadtál, és nem faggattál feleslegesen.
– Ez természetes – ölelte meg Nóra. – Pihenj, töltődj fel. És felejtsd el azt a szerencsétlent.
Másnap hajnalban Eszter repülőre ült Tihany felé. Ahogy a gép emelkedett, Budapest egyre kisebbnek tűnt alatta. Az ablakon kifelé nézve azt érezte, mintha minden kilométerrel könnyebb lenne a mellkasa.
A szálloda barátságos meleggel fogadta. A szobája tágas volt, az erkélyről a Balaton csillogó víztükre látszott. Miután kipakolt és átöltözött, kilépett a friss levegőre. A nap épp lebukóban volt, narancs és rózsaszín árnyalatokkal festve az eget. A hullámok egyenletesen csaptak a parthoz, a szél enyhén sós illatot sodort.
Eszter a korlátra könyökölt, és hosszú idő óta először őszintén mosolygott. Nem kényszerből, nem megfelelési vágyból – egyszerűen csak azért, mert jól esett.
A következő napok szinte észrevétlenül suhantak el. Sétált a part mentén, megmártózott a vízben, apró éttermekben kóstolta meg a helyi fogásokat. Összebarátkozott két budapesti turistával, akikkel kirándulni is elment a környéken. Esténként a vízparton ült, hallgatta a hullámzást, és végre elolvasta azt a könyvet, amelyre a városi rohanásban sosem maradt ideje.
A telefonját kikapcsolva tartotta. Nem akart üzeneteket, hívásokat, híreket a régi életéből. Ez az idő most kizárólag róla szólt.
Az utolsó estén ismét lesétált a partra. A nap aranyhidat rajzolt a víz felszínére. Leült a homokba, karjával átfogta a térdét, és a távolba meredt.
Valami alapvetően megváltozott benne. Attól a fájdalomtól, amelytől annyira tartott, végül nem roppant össze. Helyette csendes bizonyosság költözött a szívébe. Rájött, hogy időben kilépni egy rossz helyzetből nem gyengeség, hanem bátorság. És hogy mások elvárásai szerint élni egyenlő önmaga feladásával.
Márkra gondolt, és halvány mosoly suhant át az arcán. Vajon milyen most az élete? Viviannel, aki mégsem bizonyult olyan elérhetőnek? Az édesanyjával, aki mindenáron előnyösebb házasságot akart kiharcolni? De ezek a kérdések már nem érintették igazán. Az a fejezet lezárult.
Felpattant, leporolta a ruháját, és visszaindult a hotelbe. Reggel korán indul a gépe, össze kell készülni és pihenni egy keveset. A bőröndje most is könnyű volt – csak a legszükségesebbeket hozta. Mégis, belül valami lényegeset vitt haza: azt az érzést, hogy innentől a saját szabályai szerint él.
Egy hét múlva visszatért Budapestre. Nóra virágcsokorral várta a reptéren.
– Na, sikerült kikapcsolódni? – kérdezte mosolyogva.
– Teljes mértékben – felelte Eszter ragyogva. – Köszönöm, hogy kijöttél.
– Ugyan! És most? Lakáskeresés?
– Már megvan – vallotta be Eszter. – Tegnap beszéltem a tulajjal. Egy kis egyszobás lakás a metró közelében. Holnapután költözöm.
– Nem vesztegeted az időt – jegyezte meg elismerően Nóra.
– Ideje előre lépni – vont vállat Eszter. – Nem toporoghatok örökké.
Az elkövetkező hetek az új otthon berendezésével teltek. Bútorokat választott, háztartási gépeket vett, és mindent úgy alakított ki, ahogy neki tetszett – nem úgy, ahogy valaki más elvárta volna. Visszatért a munkájához is, találkozott a kollégákkal. A főnöke előléptetést ajánlott, amit gondolkodás nélkül elfogadott.
Egy este ismeretlen szám villant fel a kijelzőn. Eszter habozott egy pillanatig, majd felvette.
– Halló?
– Eszter? Erzsébet vagyok.
A hang feszülten, már-már könyörgően csengett.
– Mondja.
– Beszélnünk kellene. Márkról van szó. Nagyon nehéz időszakon megy keresztül, és…
– Erzsébet – szakította félbe higgadtan Eszter. – Ez már nem az én ügyem. Önök találtak neki megfelelőbb menyasszonyt. Sok szerencsét kívánok.
– De én csak…
Eszter bontotta a vonalat. A számot azonnal törölte, majd letette a telefont az asztalra.
A múlt ott maradt, ahol a helye volt. Előtte pedig egy új élet állt – és ez az élet végre az övé volt.