Benedek ujjai remegni kezdtek a papír szélén.
— Te… te ezt előre kitervelted? — bukott ki belőle hitetlenkedve.
— Azt terveztem meg, hogy megvédem magam — felelte Eszter halkan, de rendíthetetlenül. — Mert rajtam kívül ezt senki nem fogja megtenni.
— Tönkreteszed a családunkat! — csattant fel a férfi, hangja a végén elcsuklott.
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — Épp most mentem meg a saját életemet.
Benedek dühösen felkapta a sporttáskát, a földre hajította, majd hirtelen sarkon fordult. Az ajtó úgy csapódott be mögötte, hogy beleremegtek a falak is.
Eszter lehunyta a szemét.
A lakásra csend borult.
Arra ébredt, hogy nincs semmi zaj. Nem csörgött telefon, nem hallatszott veszekedés a lépcsőházból, nem fordult kulcs a zárban. Egyszerűen csak csend volt. A kanapén feküdt, pokrócba burkolózva, és a konyhai óra egyenletes ketyegését hallgatta. Tik-tak. Tik-tak. Mintha az idő végre lelassult volna körülötte.
Három nap telt el azóta, hogy Benedeket és Máriát kitette az ajtón. Hetvenkét óra, amely alatt senki nem próbálta visszakönyörögni magát. Eszter arra számított, hogy Benedek könyörögni fog, Mária szemrehányásokkal állít be, a szomszédok pedig suttogni kezdenek. De semmi nem történt. Csak a nyugalom maradt.
Feltápászkodott, megmozgatta elgémberedett tagjait. Minden izma fájt a hosszan tartó feszültségtől. A konyhában ott várta az előző este lefőzött, kihűlt kávé. Elfelejtette kikapcsolni a gépet. Belekortyolt, fintorgott a keserű íztől, majd bekapcsolta a telefonját.
Húsz nem fogadott hívás. Tíz Benedektől, öt Máriától, a többi ismeretlen számról. És egy üzenet az ingatlanostól: „Az iratok elkészültek. Mikor találkozunk?”
Eszter röviden válaszolt: „Ma. Háromkor.”
Mária végül négykor jelent meg. Eszter ajtót nyitott, és meglátta az asszonyt ugyanabban a kabátban, ugyanazzal a kézitáskával, de az arca most torz volt a dühtől. Szeme vörös, ajka vékony csíkba préselve, ujjai görcsösen markolták a táska pántját.
— Mit műveltél?! — sziszegte köszönés helyett, és már lépett is befelé.
— Eladom a lakást — felelte Eszter nyugodtan.
— Nincs hozzá jogod! — Mária hangja remegett az indulattól. — Ez az én fiam otthona!
— Ez az én tulajdonom — válaszolta Eszter, és nem hátrált meg. — És értékesítettem.
— Te aljas nő! — tört ki Máriából a kiabálás, mint egy túlfeszített húr, amely végre elpattan. — Tönkreteszed az életét! Önző vagy, szívtelen!
— Elegem van abból, hogy én tartsalak el benneteket — vágott közbe Eszter. — Belefáradtam, hogy mindent eltűrjek. Beteg vagyok, Mária. Alig állok a lábamon, ti pedig csak követeltek és követeltek. Ennek vége.
— Bíróságra megyek! — lépett közelebb az asszony. — Megtámadom a szerződést!
— Próbálja meg — vont vállat Eszter. — De már késő. A lakásnak új tulajdonosa van.
Mária megdermedt.
— Tessék?
— Egy órája írtam alá az adásvételt. A pénz már megérkezett. Holnap jönnek az új lakók.
Az asszony arca elsápadt.
— Ezt nem tehetted…
— De igen — felelte Eszter, és hátrébb lépett.
Mária váratlanul rárontott. Eszter fel sem ocsúdhatott, már a vállát rángatták, az ujjak fájdalmasan mélyedtek a bőrébe.
— Mindent leromboltál! — kiabálta az idősebb nő, nyála az arcára fröccsent. — Elpusztítottad a fiamat!
Eszter erőteljesen ellökte magától.
— A fia saját magát teszi tönkre — mondta élesen. — Soha nem állt mellém. Mindig magát választotta. Nem akarok tovább ebben a bohózatban élni.
Mária zihálva hátrált.
— Meg fogod bánni — sziszegte. — Egyedül maradsz. Senkid nem lesz.
— Már most is egyedül vagyok — felelte Eszter, majd becsukta előtte az ajtót.
Aznap este Benedek is megjelent. Amikor kinyitotta, a férfi beesett szemmel, borostás arccal állt ott, és láthatóan nem tudta, mit kezdjen a kezeivel.
— Igaz, hogy eladtad? — kérdezte rekedten.
— Igaz — bólintott Eszter.
— Miért?
— Mert élni akarok. Nem csak túlélni.
Benedek ökölbe szorította a kezét.
— Szétverted a családunkat.
— Nem én — rázta meg a fejét Eszter. — Te döntöttél mindig más mellett. Soha nem kérdezted, hogy vagyok. Csak elvettél mindent, amit adni tudtam.
— Szerettelek — suttogta a férfi.
— A kényelmet szeretted — válaszolta Eszter csendesen. — Azt, hogy van valaki, aki mindent eltűr. De ennek vége.
Benedek hallgatott még néhány másodpercig, majd szó nélkül megfordult, és elment.
Eszter bezárta az ajtót.
Másnap egy új lakás küszöbén állt. Kisebb volt, de világos, az erkélye egy parkra nézett. A kulcs a zsebében lapult. Mélyet lélegzett — a levegő friss fű és eső illatát hordozta.
Megrezdült a telefonja. Az ügyvéd írt: „Mária pert indított a házassági szerződés érvénytelenítésére. De nincs esélye.”
Eszter elmosolyodott.
Tárcsázta az édesanyját.
— Halló? — szólt bele a vonal túlsó végén.
— Anya — mondta Eszter halkan. — Szabad vagyok.
Vége.