— Igen, csakhogy nem minden családban akad olyan anyós, aki úgy gondolja, a menye tartozik neki mindennel — folytatta Eszter, és egy lépéssel közelebb ment Benedekhez. — Volt akár egyetlen alkalom, amikor mellém álltál? Csak egyetlen?
A férfi nem válaszolt. A konfliktusokat mindig kerülte; ha tehette, egyszerűen kisétált belőlük. Most is ezt tette. Sarkon fordult, bevonult a fürdőszobába, és az ajtót erősebben csapta be a kelleténél.
Eszter egyedül maradt a félhomályban. Megvárta, amíg a vízcsobogás elnyomja a lépteit, aztán az éjjeliszekrényhez lépett, felkapcsolta a lámpát, és kihúzta a fiókot. Egy dosszié feküdt benne, tetején a házassági szerződéssel. Újra átlapozta, megállt a vagyonmegosztásról szóló résznél, majd elővette a telefonját.
Rövid üzenetet írt az ingatlanosnak: „Kérem, készítse elő a lakás eladásához szükséges iratokat. Benedek nélkül.”
Habozás nélkül elküldte.
Másnap Benedek szó nélkül indult el dolgozni. Még a reggelit is kihagyta. Eszter nem próbálta marasztalni. Lefőzte a kávéját, belekortyolt, de az ízét alig érezte. A pirítós száraz falatként akadt meg a torkán. Miután letette a csészét, pakolni kezdett.
Nem a saját holmiját.
Összeszedte a székre hajított pólókat, a kanapé alá rúgott zoknikat, a polcon heverő iratokat — útlevelet, jogosítványt, számlákat. Mindent belegyömöszölt abba a sporttáskába, amelyet Benedek két éve vett, de egyszer sem használt. Végül a szekrényből elővette a kedvenc pulóverét, azt, amelyet a múlt születésnapján ajándékozott neki, és gondosan a tetejére hajtotta.
Pontban tízkor csengettek.
Eszter ajtót nyitott.
A küszöbön Mária állt. Új blúz volt rajta, karján egy feltűnően drága márkájú táska — Eszter pontosan tudta, hogy Benedek ajándéka. Valószínűleg a tegnapi nap termése. Az anyós mosolygott, de a tekintete hideg maradt.
— Jó reggelt, Eszterkém — lépett be meghívás nélkül. — Arra gondoltam, átbeszélhetnénk az évfordulót. Ugye nem zavarok?
— Gyere csak — állt félre Eszter.
Mária a konyhába ment, letette a táskáját, és csomagokat kezdett előhúzni belőle.
— Hoztam ezt-azt, hogy ne legyen annyi dolgod — magyarázta, miközben kolbászt, sajtot és két üveg bort tett az asztalra.
Eszter gyomra összeszorult a látványtól.
— Vidd vissza mindet — mondta halkan.
— Tessék? — kapta fel a fejét Mária.
— Nem rendezem meg a születésnapi összejövetelt. Semmit nem készítek elő.
Az anyós lassan felegyenesedett, tenyere az asztallapon feszült.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen. És üzenem Benedeknek, hogy a holmija a táskában van. Elviheti.
Mária arca megkeményedett, a mosoly eltűnt.
— Elment az eszed? Az a fiam lakása!
— Nem. Ez az én lakásom — javította ki Eszter nyugodtan. — Azt szeretném, ha mindketten távoznátok.
— Ezt nem teheted! — emelte fel a hangját az asszony. — Benedek itt él, joga van hozzá!
— A táskához van joga, ami az előszobában várja — felelte Eszter. — A házassági szerződés egyértelmű. Az ingatlan az enyém. Szóval kérlek, fogd a bevásárlást, és menj el.
Mária elsápadt.
— Kidobsz minket? Egy ünnepség miatt?
— Nem az ünnepségről van szó — rázta meg a fejét Eszter. — Hanem arról, hogy fejőstehénnek néztek. Te követelsz, ő hallgat. Én pedig belefáradtam.
— Szétvered a családot! — kiáltotta az anyós.
— Nem. Magamat mentem — felelte Eszter higgadtan.
Mária közelebb lépett, tekintete szinte égett.
— Meg fogod bánni! Benedek nem fogja ezt megbocsátani!
— Akkor ne bocsásson meg — tárta ki az ajtót Eszter. — Most menj el.
Az asszony még egy pillanatig állt, majd dühösen a földre hajította a csomagokat.
— Még sírni fogsz emiatt! — vetette oda, és kiviharzott, úgy bevágva az ajtót, hogy az egész lépcsőház visszhangzott.
Eszter kulcsra zárta az ajtót, az ablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Mária egyenes háttal haladt az autója felé, fejét büszkén felszegve. Egyszer sem nézett vissza.
A konyhában szétszóródott az áru: a borosüveg darabokra tört, a kolbász a padlón hevert, a sajt a sarokba gurult. Eszter mindent a szemetesbe söpört, majd elővette a seprűt és a lapátot, hogy összeszedje az üvegszilánkokat.
Amikor végzett, újra megszólalt a csengő.
Ajtót nyitott.
Benedek állt ott, arca vörös volt az indulattól, tekintete zaklatott.
— Mit műveltél? — lihegte.
— Megkértelek, hogy menj el. Most megtettem helyetted — válaszolta Eszter. — Téged is, anyádat is elküldtem.
— Ehhez nincs jogod! — lépett volna be, de Eszter nem engedte.
— De van. A táskád ott van mögöttem. Fogd, és menj.
— Megőrültél! Ez az én otthonom!
Eszter elővette a zsebéből a házassági szerződést, kinyitotta a megfelelő oldalon, és elé tartotta.
— Nem. Az enyém. Olvasd el.
Benedek a papírt bámulta, és ahogy felfogta a sorok jelentését, az arca lassan eltorzult, mintha egyszerre csapta volna arcul a felismerés és a tehetetlen düh. A levegő megfeszült közöttük, és a csend súlyosabban nehezedett rájuk, mint bármelyik kimondott szó.