Gábor az esti műszak után érkezett haza. Úgy hajította a kulcsait az előszobai komódra, mintha ólomból lettek volna. Nóra a mosogatónál állt, amikor a férfi, anélkül hogy ránézett volna, száraz hangon megszólalt:
— Hétfőtől külön kezeljük a pénzt. Félre akarok tenni egy autóra, te meg állandóan elszórod mindenféle fölösleges dologra.
A nő lassan megfordult, kezében még ott volt a konyharuha. Nem kérdezett vissza, nem kezdett védekezni, az arca sem árult el semmit. Csak biccentett egyet.
— Rendben.
Gábor vitát várt. Számított szemrehányásokra, talán sírásra is. Ehelyett Nóra elzárta a csapot, gondosan összehajtotta a törlőkendőt, majd szó nélkül kiment a konyhából. A férfi utána nézett, és bár pontosan azt kapta, amit akart, valami furcsa nyugtalanság költözött belé.
Másnap Nóra nem érdeklődött, mennyit ad majd bevásárlásra. Nem kért pénzt Dóra új kabátjára sem, pedig a lányuk húszéves egyetemista volt. Gábor elégedetten állapította meg magában, hogy végre belátta: így igazságos, ha mindenki a saját kiadásaiért felel. Fejben már számolgatta is, mennyit tud majd félretenni havonta.
Nóra egy pékségben dolgozott, hajnalban, ötkor kelt, és lisztes kézzel ért haza délutánonként. A fizetése szerény volt. Leült, átnézte a költségeit, kettéosztotta maguk között Dórával, és mindent kihúzott a listáról, ami Gáborhoz kapcsolódott. Még a férfi kedvenc reggeli felvágottját is.
Szombat délelőtt megszólalt a telefon. Erzsébet hívta.
— Kisfiam, ma átugrom hozzátok. Háromra ott leszek.
Gábor gondolkodás nélkül igent mondott. Az anyja mindig ünnepélyes hangulatot hozott magával, és természetesnek vette a gondos fogadtatást. Letette a telefont, és bekiáltott Nórának:
— Jön anyu, három körül érkezik.
A nő az asztalnál ült egy jegyzetfüzettel, számokat írt bele. Felpillantott, majd visszatért a számoláshoz. Gábor azt várta, hogy azonnal sürgölődni kezd a konyhában, de semmi ilyesmi nem történt.
— Nem kezdesz el főzni? — kérdezte ingerülten.
— Miért tenném? — jött a nyugodt válasz.
— Hát mert anyám jön!
Nóra letette a tollat, és hűvös tekintettel ránézett.
— A te édesanyád. Fogadd te. Külön kasszán vagyunk, ezt szeretted volna. Dórával moziba megyünk, utána beülünk valahova vacsorázni. Ketten.
Felállt, magára vette a kabátját, és szólt a lányának. Dóra kijött a szobájából, futó pillantást vetett az apjára, majd elfordította a fejét. Néhány perc múlva már csukódott is mögöttük az ajtó. Gábor egyedül maradt az előszobában, és kellemetlen szorítást érzett a gyomrában.
Erzsébet pontosan háromkor csengetett. Megölelte a fiát, majd körbenézett. Rend volt, tisztaság, de a lakás szokatlanul csendes. Nem terjengett sült hagyma illata, és Nóra sem volt sehol.
— Hol van Nóra? — kérdezte élesen.
— Elment Dórával.
Az asszony besétált a konyhába, és gondolkodás nélkül kinyitotta a hűtőt. Egy üveg ásványvíz, savanyúság, egy darab sajt. Semmi több. Dermedten fordult vissza.
— Gábor, hát hol az ebéd?
Ebben a pillanatban kulcs csikordult a zárban. Nóra és Dóra lépett be, kezükben papírzacskók egy közeli étteremből. Erzsébet feléjük fordult.
— Nóra, hogy lehet az, hogy nincs itthon semmi? Még az érkezésemre sem készítettél semmit?
Nóra letette a csomagot az asztalra, lassan kibújt a kabátjából, majd nyugodt, szinte közömbös pillantást vetett az anyósára, mielőtt megszólalt volna.