…Vivien, aki a telefonjában „Balázs – Gumiabroncs” néven szerepel. A vásárlás nagyjából fél órája hiúsult meg, mert időben észrevettem az értesítést. Így aztán a bankettre szánt pénz egyszerűen nem létezik. Egyetlen forint sem.
Gábor arca egy pillanat alatt elsápadt. Tátott szájjal kapkodta a levegőt, akár egy partra vetett hal.
— Katalin, ezt most komolyan… anyám előtt? Elment az eszed?
— Nem, Gábor. Csak összeadtam a számokat. Az Excel-táblámban minden fillér a helyén van. Te az én keresetemből finanszírozod a „Gumiabroncsot”, miközben én fizetem ki anyádnak ezt a loftot, amit mellesleg a saját cégem, a Logistik-Center bérelt ki hivatalosan prezentációs helyszínként. Mivel prezentáció nincs, a szerződést most azonnal visszavonom. Tíz percetek maradt, hogy összeszedjétek az ételes dobozaitokat és eltűnjetek innen.
— Ezt nem teheted! — sikította Erika. — Születésnapom van!
— Dehogynem. Én vagyok az ügyvezető. A bérleti díj az én nevemen fut.
A menedzser felé fordultam.
— Márk, megerősítem a céges foglalás törlését. A felbontott, de el nem fogyasztott italok költségét számlázzák ki Gábor részére magánszemélyként. A személyes adatai szerepelnek a kauciós szerződésben.
Benedek kezét szorítottam. Az övé meleg volt, az enyém jéghideg. Elindultunk a kijárat felé. Mögöttünk elszabadult a pokol: Erika „kígyót melengettem a keblemen” kiáltásokkal átkozódott, Gábor megpróbálta megragadni Márk zakóját, a vendégek pedig, mint megriadt csótányok, a ruhatár irányába siettek, gondosan kerülve az ünnepelt tekintetét.
Az utcán szemerkélt az eső. Szeged márciusban nyirkos és barátságtalan: latyakos hókupacok, ólomszín ég, és a Tisza felől érkező csípős szél.
A Yandex alkalmazással hívtam egy taxit. A legolcsóbb kategóriát választottam. Mostantól minden forint számított — egy válóperes ügyvéd a belvárosban hétezret kér csak egy első konzultációért.
— Anya, ugye hozzájuk nem megyünk többet? — kérdezte halkan Benedek, amikor beszálltunk az olcsó illatosítóval túlfújt Renault-ba.
— Ehhez a nagymamához nem, kicsim. Inkább holnap elmegyünk moziba, rendben?
Otthon csend fogadott. A konyhában feltettem a vizet forrni. A „12 Storeez”-es selyemblúzom menthetetlenül tönkrement, furcsa foltok ültek meg rajta. Levettem, és gondolkodás nélkül a mosogató alatti szemetesbe dobtam. Utána a hűtő tetején álló bekeretezett családi fotó is követte.
Egy óra múlva Gábor megérkezett. Nem kiabált. Olyan nesztelenül lépett be, mint egy megvert kutya.
— Katalin, ez túlzás volt. Anyám majdnem kórházba került, száznyolcvan volt a vérnyomása. Felfogod, mit műveltél? Mindenki előtt megaláztál minket.
A teámat kortyolgattam, és az ablakon túl a tévétorony fényeit néztem.
— Csupán benyújtottam a számlát, Gábor. A vízért. Emelt díjszabással.
— Holnap átköltözöm anyámhoz — vágta a kulcsait az asztalra. — Maradj itt egyedül, add be a válópert, nem érdekel. Majd meglátjuk, hogyan boldogulsz, amikor egyedül kell eltartanod Benedeket.
— A tartásdíjat a valós fizetésed alapján fogják megállapítani. Már lementettem az összes kimutatást a prémiumos trükkjeitekről, amit a haverod egyéni vállalkozásán keresztül futtattok. A NAV biztosan kíváncsi lesz rá. És ne feledd: a lakást családi támogatással vettük. Holnap intézem, hogy a gyerekek tulajdoni részt kapjanak. Neked nagyjából öt négyzetméter jut a vécé mellett. Ha akarsz, beköltözöl, ha nem, eladod. De előbb fizesd ki a felét annak az „arany” ajándékkártyának, amit múlt hónapban vettél Viviennek. A bankszámlakivonat mindent elárult.
Ott állt a folyosón a drága dzsekijében, és mintha hirtelen kifakult volna. A csillogás eltűnt, maradt egy negyvenhez közelítő, eladósodott férfi bizonytalan jövőképpel.
— Mindig ilyen hidegen számító voltál? — kérdezte rekedten.
— Nem. Csak az elmúlt nyolc percben lettem az.
Az ajtó csapódott. Nem sírtam. Nem volt gombóc a torkomban, sem üresség a mellkasomban. Inkább valamiféle lezártságot éreztem, mint amikor végre sikerül egy három éve hibás mérleget rendbe tenni.
Kiittam a teát. Holnap be kell ugrani a boltba tejért és kenyérért. És időpontot foglalni manikűrre is. Az a pohár víz nemcsak a sminkemet mosta le, hanem a maradék ostoba türelmemet is.
Az ablakhoz léptem. A repedt cserepű kaktusz a párkányon egy hete nem kapott vizet, mégis apró, tüskés bimbót hozott.
A telefonomon felvillant egy értesítés a banktól: „Az automatikus fizetés leállítva.”
Leoltottam a lámpát, és lefeküdtem. Hosszú idő óta először volt hűvös és békés a hálószoba levegője.