Még mindig ott feküdt mellettem az ágyban, békésen aludt. Úgy szuszogott, mintha az égvilágon semmi sem történt volna. Mintha néhány órával korábban nem az én szemem láttára zúzta volna porrá mindazt, amit szerelemnek hittem.
A telefonom kijelzője felvillant. Ismeretlen számról érkezett üzenet.
„Sajnálom, hogy ezt így kellett megtudnod. De jogod van látni.”
A szöveg alatt egy fénykép csatolva.
Először csak bámultam, és nem értettem, mit nézek. A felvétel homályos volt, mintha messziről, titokban készítették volna. Egy irodára emlékeztető helyiség rajzolódott ki rajta. Két férfi ült egymással szemben, egy íróasztal két oldalán, mintha hivatalos ügyet intéznének.
Nagyítani kezdtem.
A következő pillanatban mintha kiszakadt volna belőlem a lélek.
Az egyik alak a férjem volt. Fiatalabbnak tűnt, a kép szemmel láthatóan nem friss. Két évvel ezelőtt készülhetett. Toll volt a kezében, épp aláírt valamit. Vele szemben pedig…
az apám ült.
Az apám, aki másfél éve meghalt. A hivatalos indoklás szerint újabb szívinfarktus végzett vele. Teljesen összetörtem akkor. Egyetlen gyermeke voltam, senki más nem maradt neki rajtam kívül.
Mindent rám hagyott: a cégét, a lakásokat, a befektetéseit. Olyan örökséget, amelyet sosem kértem, és amely végül inkább átoknak bizonyult, mint áldásnak.
De ezen a fotón élt. Egészségesnek látszott. És ott tárgyalt…
azzal a férfival, aki az esküvőnk éjszakáján porig alázott.
Hogyan lehetséges ez? Mi közük volt egymáshoz?
A kezem remegett, alig bírtam megtartani a készüléket. Újra átnéztem a képet, az asztalon heverő papírokat, a dokumentum sarkában feltüntetett dátumot.
Március 15.
Két hónappal apám halála előtt.
Újabb üzenet érkezett.
„Aznap az apád módosította a végrendeletét. A teljes vagyon csak akkor kerülhetett volna a nevedre, ha harmincéves korod után házasodsz meg. Ellenkező esetben minden egy alapítványhoz ment volna. A férjed tudott erről. Az apád beavatta. Ő pedig gondoskodott róla, hogy minden az ő terve szerint alakuljon.”
Elakadt a lélegzetem.
Ez képtelenség.
És mégis, ahogy újra és újra elolvastam, a részletek összeálltak bennem. Apró mozaikdarabok, amelyek eddig értelmetlennek tűntek, most hirtelen pontos képet rajzoltak ki. A kifogások. Az időzítés. A sietség.
Pontosan nyolc hónapja találkoztam Gáborral.
Egy kávézóban futottunk össze. Egyedül ült egy sarokasztalnál, teát kortyolgatott, és olyan üres tekintettel bámult maga elé, mintha őt is felemésztette volna valami láthatatlan fájdalom.
Én a szomszéd asztalnál ültem, és próbáltam túlélni az apám elvesztése utáni napokat. Rám mosolygott. Udvariasan megkérdezte, leülhet-e mellém, mert máshol nincs szabad hely.
Beszélgetni kezdtünk. Az órák észrevétlenül teltek.
Karizmatikus volt, szellemes, figyelmes. Olyan türelemmel hallgatott, amilyennel hónapok óta senki. Meg tudott nevettetni akkor is, amikor azt hittem, már soha nem fogok mosolyogni. Úgy éreztem, mellette lassan visszatér belém az élet.
Aztán elkezdett egyre gyakrabban keresni, és észrevétlenül a mindennapjaim részévé vált.