Azzal fejeztem be, hogy a pénz már visszaérkezett a számlára.
Erika úgy markolta meg az abrosz szélét, mintha attól függne az élete. Az ujjpercei kifehéredtek az erőfeszítéstől. Három éve béreltünk neki egy igényes, egyszobás lakást a belvárosban, hogy – ahogy ő mondta – „ne kelljen a külvárosban sínylődnie”. A saját ingatlanát közben kiadta, a bérleti díjat pedig gondosan „méltó életkörülményekre” fordította.
— Gábor! — visított fel élesen. — Csinálj már valamit! Tönkre akar minket tenni!
Gábor elvesztette az önuralmát. Hirtelen megragadta a karomat, és megpróbált felrángatni az asztaltól.
— Azonnal gyere innen! Majd otthon megbeszéljük. Teljesen megőrültél, Katalin? Az anyámról van szó!
Nem rántottam el a karomat. Csak lenéztem a kezére, amely a könyökömbe vájt.
— Engedj el. Vagy most rögtön hívom a rendőrséget, és jegyzőkönyvet vetetek fel a nyomokról. Tudod jól, hogy nem blöffölök. És akkor a „kiemelt” fizetésed a Logisztik-Groupnál egy pillanat alatt köddé válik. A biztonsági osztály nem rajong a családon belüli erőszakkal gyanúsított munkatársakért.
Úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna. A vendégek zúgolódni kezdtek, suttogás futott végig a termen. Az egyik Miskolcról érkezett rokon látványosan pakolni kezdte a hidegtál maradékát a dobozaiba — biztos jele annak, hogy az ünnepségnek vége.
— Gábor úr — szólalt meg a loft menedzsere, Márk, aki már nem is próbálta palástolni az ingerültségét. — A számlát rendezni kell. Ellenkező esetben kénytelen leszek biztonsági szolgálatot hívni. Nekünk nem botrányra van szükségünk, hanem a terem, a technika és a catering díjára.
Felálltam, vállamra igazítottam a táskámat.
— Erika, a víz valóban frissítő volt. Köszönöm. Benedek, gyere, kicsim. Indulunk.
— Anya, miért sír a nagyi? — kérdezte Benedek, miközben maga után húzta a kis hátizsákját.
— Csak most kezd szembesülni a valósággal — feleltem nyugodtan. — Ilyen az, amikor valaki túl sokáig él egy mesében.
Ahogy az ajtó felé haladtam, éreztem a hátamon Erika gyűlölettel teli tekintetét. Gábor közben hadarva próbálta magyarázni a helyzetet a menedzsernek, és kétségbeesetten hívogatta az ismerőseit, hogy „holnapig kisegítsék”.
Volt azonban valami, amit ő nem tudott. Nikolett a bankból, amikor zárolta a kártyákat, átküldte nekem az utolsó sikertelen engedélykérések képernyőképét. Két órával korábban Gábor ötvenezer forintos ajándékkártyát akart vásárolni a „Golden Apple”-ben. Nem az anyjának. A jóváhagyó kód az én telefonomra érkezett — és ő hiába várta.
Ez nem anyós-ajándék lett volna. Gábornak valakije van. És pontosan ezt az ötvenezer forintot szántam arra, hogy másnap felfogadjak egy ügyvédet, aki jártas a „kényes” vagyonmegosztási ügyekben.
Amikor kiléptem a Radnóti utca hűvös esti levegőjére, rezgett a telefonom. Üzenet Gábortól: „Ezt még megbánod. Holnap beadom a válókeresetet, és úgy repülsz a lakásból, hogy semmid sem marad.”
Mosolyogva ültettem be Benedeket a taxiba. Gábor még nem tudta, hogy a lakást családi támogatással vásároltuk, és a gyerek tulajdoni hányada megkérdőjelezhetetlen. Azt sem sejtette, hogy néhány perce értesítést kaptam a NAV-tól az ő „mellékes” bevételeinek vizsgálatáról, amelyeket különböző stróman egyéni vállalkozásokon keresztül futtatott — és amelyekről, mint főkönyvelő, természetesen minden részletet ismertem.
Nyolc perccel azután, hogy a jeges víz végigcsorgott a hátamon, Erika már képtelen volt a szemembe nézni. De az igazi fordulat még csak most következett.
Márk ott állt Gábor mellett, és az arckifejezéséből eltűnt minden udvariasság. Látszott rajta, hogy legszívesebben megnyomná a pánikgombot.
— Gábor úr, mire számíthatunk? — kérdezte hűvös, kimért hangon. — A bank nem egyszerűen elutasította a tranzakciót. A rendszer szerint a kártyát a számlatulajdonos zárolta. Úgy tudtam, céges keretből fizetnek.
Erika, aki néhány perccel korábban még királynőként dirigált, most összezsugorodva turkált a lakk retiküljében, és előhúzta a nyugdíjas bankkártyáját.
— Várjanak… van itt valamennyi — hebegte. — Ágnes, tudnál kölcsönadni holnapig? Láttad, hogy az én Gáborom mindent visszaad, csak most csúszás van…
Ágnes, az oktatási hivatalból ismert „legjobb barátnő”, hirtelen rendkívül elfoglalt lett a pezsgőspoharával.
— Jaj, Erika, nekem utalási limit van. Ráadásul Istvánnal már hívtunk taxit, mennünk kell vissza a megyébe.
Kívülről figyeltem az egészet, mintha gyorsított felvételt néznék. Az órám 18:50-et mutatott. Pontosan nyolc perc telt el azóta, hogy a hideg víz végigfolyt a gerincemen.
Elővettem a telefonomat, és Erika felé fordítottam a kijelzőt. Az „Alfa” alkalmazás képernyőképe világosan mutatta az ötvenezer forintos próbálkozást a „Golden Apple”-ben.
— Nézze csak, Erika. Erre az ötvenezerre akart a fia parfümöt és kozmetikumot vásárolni. Nem önnek. Annak a nőnek, akinek a neve…