A telefont még néhány másodpercig a kezemben tartottam, aztán a márvány mosdópultra fektettem. A fehér porcelánkagylóban egy apró szempillaspirál-folt éktelenkedett – valahogy odapottyant, amikor kapkodva megmostam az arcom.
— És még valami — tettem hozzá az imént Nikolettnek. — Holnapra be van állítva egy automatikus utalás az anyósom lakbérére. Azt is törölje. Véglegesen.
Most már csak várni kellett.
Hét percem maradt. Ennyi idő múlva a loft üzletvezetője oda fog lépni Erikához a végszámlával és az italfogyasztás külön tételével, mert „a kártya elutasítva” üzenetet kapott.
Aztán hirtelen bevillant még valami. A loft, amit Erika olyan fennhéjázva „második otthonának” nevezett, valójában az én cégem nevére volt lefoglalva, céges rendezvényként elszámolva. Minden papír nálam volt.
Kiléptem a mosdóból, papírtörlővel itattam fel az arcomon maradt vizet. A bejáratnál Gábor várt.
— Kati, ne csináld már… — kezdte, és megpróbálta megfogni a kezem. — Anya csak túlreagálta. Gyere vissza, kérj bocsánatot, és lépjünk túl rajta. Idős asszony…
Rápillantottam az órájára. 18:49.
— Tudod, Gábor — mosolyodtam el. Láttam, hogy a mosolyomtól hátrébb lép. — Az öregség nem jogosít fel pazarlásra. Inkább arra, hogy az ember megtanuljon takarékoskodni.
Ekkor a loft menedzserének éles hangja hasított a levegőbe:
— Elnézést, technikai gondunk akadt a fizetéssel… Gábor úr, egy pillanatra? A kártyái letiltásra kerültek.
Elhaladtam a férjem mellett, és visszaültem az asztalhoz, pontosan Erika elé. A blúzom még mindig nedvesen tapadt a hátamra, de nem törődtem vele. Komótosan az ölembe terítettem egy tiszta szalvétát, és megtöröltem a kezem.
A teremben az a kínos csend ült meg, amikor mindenki hall mindent, mégis úgy tesz, mintha a fal mintáját tanulmányozná. A fiatal menedzser idegesen toporgott Gábor mellett, kezében a terminállal, amely újra és újra csipogva utasította el a tranzakciót.
— Próbálja meg egy másik kártyával — javasolta halkan. — „Elégtelen fedezet” vagy „bank által visszautasítva” üzenetet kapunk.
Gábor kapkodva túrta fel a pénztárcáját. Előhúzott egy hitelkártyát, odaérintette. Újabb csipogás. A homlokán verejték jelent meg. Erikára nézett, aki dermedten ült, villájára szúrva egy darab aszpikot.
— Gáborka, mi történik? — kérdezte hangosan, igyekezve megőrizni a háziasszonyi tekintélyt. — Már megint ezek a bankok? Mondd meg nekik, hogy itt tisztességes emberek várnak, nincs időnk bohóckodni.
Egyenesen a szemébe néztem.
— Nem a bank hibázik, Erika — mondtam higgadtan. — Egyszerűen zároltak egy gyanús tételt. Száznegyvenkétezer forint nem aprópénz. Főleg, ha nem a saját számláról vonják le.
Gábor felém fordult. A tekintetében pánik és felismerés keveredett.
— Kati, ezt most miért? Mindenki minket néz! Beszéljük meg később, kérlek, oldd fel gyorsan. Ez borzasztó kellemetlen.
— Kellemetlen? — enyhén oldalra billentettem a fejem. — Kellemetlen az volt, amikor vizes hajjal álltam a barátaid előtt. Ez viszont pusztán pénzügyi fegyelem. Emlékszel, mit mondtál múlt héten, amikor Benedek plusz angolóráira kértem pénzt? „Meg kell húzni a nadrágszíjat, válság van.” Nos, én most meghúztam. Egészen pontosan száznegyvenkétezer-háromszáz forinttal.
A menedzser ismét közbeszólt:
— Sajnálom, de ha öt percen belül nem rendezik az összeget, kénytelen leszek megkérni önöket, hogy hagyják el a termet. Takarítás jön, majd egy éjszakai rendezvény. Az italok külön számlán vannak… az további huszonnyolcezer forint.
Erika lassan letette a villát. Az arca, amely percekkel korábban még az elégedettségtől fénylett, most foltokban elsápadt. Rájött, hogy az „életrevaló fia”, aki nagyvonalúan fizetett, valójában az én keresetemet érintette hozzá a terminálhoz.
— Te… aljas nő — sziszegte felém hajolva. — Tönkre akarod tenni az ünnepemet? Mindenki előtt? Az én fiam emelt ki a semmiből, hozzá költöztetett a lakásába…
— Először is, a lakás fele az enyém — válaszoltam csendesen, de a hangom élesen csengett a teremben. — Közös hitelre vettük, az első befizetés az én nagymamám miskolci szobájának eladásából származott. Másodszor pedig, ha már lakás. Gábor, elfelejtettem említeni: a holnapi határidős utalást az édesanyád albérletére is leállítottam. Harminckétezer-négyszáz forint volt, ugye? Nikolett a bankból már visszaigazolta.
A mondat végén a csönd olyan sűrűvé vált, hogy szinte tapintani lehetett, és minden tekintet ránk szegeződött.