A hétvégi ház felé vezető úton úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Az ablaktörlők ideges ritmusban csapkodtak a szélvédőn, alig győzve a vízfüggönyt. Az út mentén sár csillogott, letört ágak hevertek mindenütt. A táj ismerős volt, mégis idegennek tűnt, mintha valaki kicserélte volna a díszleteket.
Amikor Eszter befordult a kapuhoz, egy öreg furgon éppen kifelé araszolt az udvarról. A platón ott volt a régi kanapé, a mosógép és néhány doboz — mindaz, amit annak idején együtt vittek oda. A volánnál Martin ült.
Eszter keresztbe állt az autójával, felkapcsolta a reflektort. A furgon fékezett, Martin kelletlenül kiszállt.
— Eszter, most mi van? Márkkal megbeszéltük.
— Velem viszont nem — felelte higgadtan. — Pakoljatok vissza mindent.
A férfi hitetlenkedve felnevetett.
— Ne csináld már. Ez közös vagyon.
— A telek az enyém. Ami rajta van, az is.
Martin vissza akart vágni, de Eszter közelebb lépett. Az arca sápadt volt, a tekintete elszánt.
— Ne kísértsd a sorsot. Hívom a rendőrséget, és bejelentem, hogy épp most viszitek el a tulajdonomat. Szeretnél jegyzőkönyvet?
A férfi megtorpant, majd bosszús legyintéssel visszaült a kocsiba.
— Csinálj, amit akarsz. Nekem ez az egész nem ér ennyit.
A motor felbőgött, a kerekek sarat fröcskölve indultak el. Eszter az úton maradt, átázva, mégis valahogy megerősödve.
Este csörgött a telefon. Márk hangja éles volt és ingerült.
— Miért kellett odamenned?
— Mert az az én tulajdonom — válaszolta nyugodtan.
— Komédiát csinálsz az egészből! Csak pár bútort vittünk volna anyámhoz.
— Az engedélyem nélkül? Az lopás.
Rövid csend után a férfi hadarni kezdett.
— Mindent tönkretettél! Anyám szerint nem álltam ki magamért, a bátyám furán néz rám, Petra meg szóba sem áll velem. Elégedett vagy?
— Nem én romboltam le bármit is, Márk. Csak nem hagytam, hogy átlépd a határaimat.
— Miféle határokról beszélsz? Család voltunk!
— Voltunk — mondta halkan. — Ennek vége.
Hosszú hallgatás következett.
— Akkor örülj neki. Nem jövök vissza többé.
— Nem is kell — felelte, majd bontotta a vonalat.
Egy héttel később ügyvédi levél érkezett. Márk vagyonmegosztási keresetet nyújtott be, azt állítva, hogy a lakás közös szerzemény. Eszter elmosolyodott: a szülei ajándékozási szerződése gondosan lefűzve pihent a mappában.
A tárgyaláson Márk fáradtnak látszott. Mária mellette ült, tekintete vádló volt. Eszter egyenesen nézett maga elé, nem sütötte le a szemét.
A bíró gyorsan tisztázta a helyzetet: az ingatlan Eszter nevére került még a házasság előtt, ajándékozással. A keresetet elutasították.
A folyosón Mária odahajolt hozzá.
— Teljesen tönkretetted a fiamat. Légy büszke magadra.
Eszter nyugodtan felelt:
— Nem tettem tönkre senkit. Csak nem engedem többé, hogy irányítsanak.
Ezt követően az élet meglepően egyszerűvé vált. Nem voltak kiabálások, ideges jelenetek. Nóra tanult, Eszter pedig még többet dolgozott. Esténként együtt készítették a vacsorát, régi magyar filmeket néztek, és sokszor nevetés töltötte be a konyhát.
Persze akadtak üres pillanatok. Főleg esős estéken, amikor jólesett volna, ha valaki átöleli. De Eszter tudta, hogy ez az érzés múlandó.
November végén egy bolt előtt futott össze Márkkal. A férfi soványabb lett, borostás arca fáradtságot tükrözött, kezében bevásárlószatyor lógott.
— Szia — mondta halkan.
— Szia.
— Nóra hogy van?
— Jól.
Tétovázott, majd megkérdezte:
— Egyszer láthatnám?
Eszter elgondolkodott, aztán bólintott.
— Igen. De nem a lakásomban.
— Értem — felelte.
Nem szólt többet. Csak ránézett — már nem haraggal, inkább kimerülten —, majd elindult.
Eszter utána nézett, és meglepetten tapasztalta, hogy nem érez dühöt. Csupán enyhe szomorúságot amiatt, ami valaha kettőjük között volt.
Felhajtotta a kabátja gallérját, mélyet lélegzett a hideg levegőből, és hazafelé indult. Az udvart sárgás lámpafény borította, a nedves aszfalt üvegszerűen csillogott.
Otthon Nóra az asztalnál ült, egy macskát rajzolt.
— Anya, ma jókedvű vagy?
Eszter elmosolyodott.
— Azt hiszem, igen. Csak végre csend van bennem.
A kislány bólintott, és tovább húzta a ceruzát. Eszter is leült mellé. Két külön rajz, két külön vonal — mégis egy asztalnál.
Az este békésen telt, valahogy másképp, mint régen. Eszter tudta: mostantól minden megváltozik. Talán nem lesz könnyebb, de őszintébb biztosan.
Az ablakon túl apró hópelyhek kezdtek hullani, majd elolvadtak a párkányon. November a végéhez közeledett.
És vele együtt lezárult a régi élete is.