A mellkasa továbbra is sajgott, hiába próbálta magát meggyőzni arról, hogy talán így lesz jobb.
Másnap kora reggel lakatost hívott, és lecseréltette a zárakat. Amikor a szerelő végzett és maga mögött behúzta az ajtót, Eszter lassan elfordította a kulcsot. A kattanás után különös csend telepedett a lakásra. Nem az a feszült, vihar előtti némaság, hanem valódi, tiszta nyugalom. Rég nem érzett ilyet.
Fél tíz körül megszólalt a telefon. Éppen a mosogatót törölte szárazra — régi beidegződés volt nála, hogy se vízcsepp, se folt ne maradjon maga után. A kijelzőn Márk neve villogott.
Hosszú másodpercekig csak nézte, mielőtt fogadta volna a hívást.
— Mit akarsz? — kérdezte hűvösen.
— Eszter… miért beszélsz velem így? — szólt bele Márk, erőltetett nyugalommal. — Csak szeretnék beszélni.
— Hallgatlak.
— Nem telefonon. Este átugranék. Egyedül. Nélkülük.
Eszter pár pillanatig nem felelt.
— Gyere — mondta végül. — De ne számíts rá, hogy meggondolom magam.
— Nem rábeszélni akarlak — nevetett fel idegesen. — Csak beszélgetni.
Nyolc felé érkezett. Borostás volt, karikás szemű, vállán sporttáska lógott. Valószínűleg az anyjánál töltötte az éjszakát. Belépett, levette a kabátját, és tanácstalanul megállt az előszobában, mintha vendég lenne a saját otthonában.
— Kérsz teát? — kérdezte Eszter tárgyilagos hangon.
— Igen — bólintott.
A konyhában ültek le. A vízforraló zúgása töltötte be a csendet, a fal túloldaláról Nóra egyenletes légzése hallatszott — már aludt.
— Elragadtattam magam — szólalt meg végül Márk. — Nem kellett volna így neked esni.
— Valóban nem — felelte Eszter nyugodtan. — De nem álltál meg a szavaknál. Cselekedni kezdtél.
Márk sóhajtott, tenyerével végigdörzsölte a homlokát.
— Anyám folyamatosan nyomást gyakorol rám. Martinék tényleg szűkösen vannak Petrával. Két gyerek mellett…
— Nem az a gond, hogy segíteni akarsz — vágott közbe Eszter. — Hanem az, hogy a segítséget úgy képzeled el, hogy mindenki ideköltözik.
— Csak átmenetileg.
— Az „átmeneti” az édesanyádnál rendszerint végleges állapot — jegyezte meg Eszter. — Ezt te is pontosan tudod.
Márk lesütötte a szemét. Előhúzott egy cigarettát, majd habozás után visszacsúsztatta a dobozba.
— Azt hittem, megértesz — mondta halkan. — Van szíved.
— Pontosan azért nem hagyom, hogy bárki is átgázoljon rajta — válaszolta.
Márk ingerülten káromkodott egyet, majd felállt.
— Rendben. Megpróbálok nekik valami olcsó albérletet találni. Talán egy ismerős tud segíteni.
Eszter meglepetten nézett rá. Napok óta először hallott tőle józan mondatot.
— Ez lenne az ésszerű — mondta. — Különben minden szétesik.
Márk az ablakhoz lépett, kinézett az udvarra.
— És… ha én maradnék? Egyedül. Nélkülük.
Eszter sokáig nem válaszolt.
— Nem tudom, Márk — mondta végül. — Amit tettél, az nem egyszerű hiba volt. Hanem árulás.
— Nem csaltalak meg! — fordult felé sértetten.
— A hűtlenség nem csak erről szól — felelte csendesen. — Néha az is elég, ha nem állsz oda a másik mellé, amikor kellene.
A férfi elhallgatott.
— Akkor most végleg elküldtél? — kérdezte kisvártatva.
Eszter nem nézett rá. Csak kitöltötte magának a teát.
Két nappal később Márk magától pakolt össze. Nem volt kiabálás, sem drámai búcsú. Fogta a táskáját, és elment — talán az anyjához, talán egy baráthoz. Eszter nem érdeklődött.
Nórát persze megviselte a változás.
— Anya, apa már nem szeret minket? — kérdezte egy este az ágyban.
— Dehogynem — simította meg Eszter a haját. — A felnőttek néha buta döntéseket hoznak.
— Visszajön még?
— Ha képes lesz változni… talán — mondta, bár maga sem hitt benne igazán.
Eltelt egy hét. Aztán még egy. Teljes csönd. Sem hívás, sem üzenet. És amikor már kezdte azt hinni, hogy minden elcsendesedik, egyszerre zúdult rá az egész.
Mária szomszédja telefonált — az asszony, aki a fal túloldalán lakott.
— Eszter, nem akarok beleavatkozni, de láttam valamit — hadarta. — Márk és Martin a hétvégi háznál pakoltak. A bútorokat hordták ki, amiket nyáron ott hagytál.
— Az én bútoromat? — kérdezett vissza Eszter hitetlenkedve. — Arról a telkről, ami az én nevemen van?
— Igen. Azt mondták, tudsz róla.
Eszternek megzúgott a füle. Leroskadt a nappali közepén a padlóra. Eszébe jutott, amikor az esküvő után együtt rendezték be a kis házat: az öreg kanapé, a fotelek, néhány háztartási gép. De a földhivatali papírok egyértelműek voltak — a telek a szülei ajándéka, még a házasság előtt került a nevére.
Egy órával később már az autójában ült, és a hétvégi ház felé tartott, szorosan markolva a kormányt, miközben a fejében egyre hangosabban visszhangzott ugyanaz a kérdés: mire készül Márk valójában.