A telefon hirtelen megremegett Eszter kezében. Üzenet érkezett Márktól:
„Anya kilenc körül ott lesz. Ne merj jelenetet rendezni.”
Eszter gyomra összerándult. Lassan letette a bögrét az ablakpárkányra, mintha attól félne, hogy elejti. Szóval még beszélni sem akar róla. Egyszerűen eldöntötte helyette.
Pontban kilenckor éles, hosszan kitartott csengőszó hasított a csendbe. Nem az a bizonytalan fajta – inkább követelőző. Eszter az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyíláson. Mária állt odakint vastag kabátban, két hatalmas táskával. A folyosón kissé hátrébb Martin körvonala rajzolódott ki, mögötte babakocsi, mellette Petra a gyerekekkel.
– Eszter! – kiáltotta Mária. – Mire vársz? Nyisd már ki!
Eszter leakasztotta a biztonsági láncot, de az ajtót csak résnyire tárta.
– Mária, mégis hová készülnek?
– Hát ide, hova máshova? – felelte derűsen, mintha egy hétvégi látogatásról lenne szó. – Költözünk. Márk mondta, hogy minden megbeszélve. Majd elosztjuk a szobákat, a gyerekeknek csinálunk egy kis sarkot.
– Ő mondta? – kérdezett vissza Eszter halkan. – Én viszont nem egyeztem bele.
Mária ajka vékony vonallá szűkült.
– Drágám, te biztos kimerült vagy – mondta lekezelő hangsúllyal. – Nem vitatkozni jöttem. Segíts bevinni a csomagokat, aztán ráérünk beszélgetni.
– Nem – felelte Eszter nyugodtan. – Senki nem jön be.
– Tessék?! – csattant fel az anyós. – Az én fiam lakik itt! Az én vérem! Te meg ki vagy, hogy megtiltsd?
Eszter ujjai remegtek, de nem hátrált. A lépcsőházban közben egyre nagyobb lett a zaj: Martin felfelé jött a maradék pakkokkal, Petra a síró kicsit ringatta, a nagyobb gyerek éhesen nyafogott. A hangok összeolvadtak, mint valami előre megírt káosz főpróbája.
– Eszter néni, van nálatok mese? – kérdezte lelkesen Levente, az ajtóhoz szaladva. – Anya mondta, hogy nagy a tévétek!
Eszter lehunyta a szemét egy pillanatra. Mély levegőt vett, majd csendesen, de kérlelhetetlenül megszólalt:
– Menjenek el.
– Hogy mondod? – Petra hitetlenkedve nézett rá. – Mindent összepakoltunk! Fél autónyi holmink van!
– Akkor vigyék vissza – ismételte Eszter. – Ez az én otthonom.
Mária ekkor felszívta magát, és az egész lépcsőház visszhangzott a hangjától:
– Szégyentelen nőszemély! Gyerekeket tesz utcára! Márk ezt nem fogja megbocsátani!
Az egyik ajtó kinyílt, egy idős szomszéd kandikált ki, aztán még valaki. Mintha előadás kezdődne. Eszter arca égett, de meg sem mozdult.
Ekkor lépések hallatszottak lentről. Márk jött fel komótosan, mintha kivárta volna a megfelelő pillanatot.
– Mi ez a cirkusz? – morogta. – Eszter, engedd be őket.
– Őket? – kérdezett vissza. – Vagy azokat, akik engedély nélkül ide akarnak költözni?
Márk fintorgott.
– Ne kezdd. Fáradtak, majd később megbeszéljük.
– Nem később – vágta rá Eszter. – Most.
A hangja megváltozott. Nem kiabált, mégis kemény volt, mint a fém. Az a hang, amely akkor születik meg, amikor valakit sarokba szorítanak.
Kilépett a folyosóra, maga mögött becsukta az ajtót, és elfordította a kulcsot. Mária döbbenten figyelte, ahogy Eszter megragadja a bőröndöket, és határozott mozdulatokkal a lift felé gurítja őket.
– Megőrültél?! – visította az anyós. – Azok a cuccaink!
– Igen – felelte Eszter. – És maradjanak is a magukéi.
Márk odalépett hozzá, meg akarta fogni a karját.
– Eszter, nyugodj meg, ne csináld ezt.
– Épp ezt teszem – mondta halkan. – Nyugodt vagyok. Ez az én lakásom. Én döntöm el, ki lépheti át a küszöbét.
– Mi egy család vagyunk! – sziszegte Márk.
– A család tiszteletet jelent – válaszolta. – Aki ezt nem érti, az csak rokonság.
Néhány másodpercnyi fagyos csend következett. A lift csilingelt, az ajtaja becsukódott, és elnyelte Máriát, Martint, Petrát meg a gyerekeket. A folyosó lassan kiürült, a szomszédok visszahúzódtak a lakásukba.
Márk úgy nézett Eszterre, mintha idegent látna.
– Bemegyek – mondta végül.
– Akkor gyere be, ha eldöntötted, hová tartozol – felelte Eszter.
Azzal visszalépett a lakásba, és magára zárta az ajtót.
Aznap este, miután Nóra elaludt, Eszter a sötét konyhában ült. Az ablakon túl szemerkélt az eső, a fények tompán csillogtak az aszfalton. A telefonja néma maradt. Sem hívás, sem üzenet. Csak egy banki értesítés villant fel: „Készpénzfelvétel. Márk K.”
Sokáig nézte a kijelzőt. Arra gondolt, talán tényleg vége. Talán annak a házasságnak, amit évekig próbált egyben tartani, már csak a látszata maradt. A szíve sajgott, mégis volt benne valami furcsa, újfajta bizonyosság.
És először merült fel benne komolyan a gondolat, hogy másnap reggel változtatnia kell valamin, ami eddig érinthetetlennek tűnt.