— Kötelességed beengedni őket, Eszter! Család vagyunk! — üvöltötte Márk már az ajtóból, olyan hangerővel, hogy az ablaküveg is megremegett.
Eszter a konyhában állt, kezében a merőkanállal, és néhány másodpercig fel sem fogta, miről beszél. A tűzhelyen halkan rotyogott az étel, a szomszéd szobából pedig Nóra csilingelő hangja hallatszott, ahogy a tanulás után pakolgatta a játékait, közben dúdolt valamit. Minden békés, megszokott és otthonos volt — egészen eddig a pillanatig.
— Az mit jelent, hogy „kötelességem”? — kérdezte végül, és érezte, hogy jeges szorítás fut végig a gyomrán.
— Anyám szerint nincs hová menniük — felelte Márk, miközben a cipőjét hanyagul lerúgta az előszobában, még csak a szőnyegre sem igazította. — Felmondták a lakást, úgyhogy ideköltöznek.
— Ide? — ismételte meg Eszter lassan. — Az én lakásomba?
— A miénkbe — javította ki a férfi, anélkül hogy ránézett volna. — A házasság óta minden közös.
Eszter szája kiszáradt. Csak állt, és ahogy hallgatta, mintha belül repedezni kezdett volna valami — mint egy szekrény, amelyre túl sok, régi bőröndöt pakoltak.
— Márk — szólalt meg halkan, de határozottan. — Erről szó sem lehet. Senki nem költözik ide.
— Ezt te döntötted el? — horkant fel a férfi. — Én máshogy látom. Martin, Petra a gyerekekkel, meg anya — mind jönnek. Mi az, sajnálod a helyet?
Eszter úgy nézett rá, mintha idegent látna maga előtt. Egy hete még ok nélkül virágot hozott, és büszkén nevezte őt okosnak. Most pedig sértett kamaszként állt előtte, és azt követelte, hogy egy komplett rokonságot fogadjon be.
— Hogy sajnálom-e? — ismételte meg csendesen. — Igen. Sajnálom a nyugalmunkat. Sajnálom a lányomat. És magamat is.
Márk legyintett.
— Túlzásba viszed. Szűk helyen is elférünk. Anya segít majd a háztartásban, Petra és a gyerekek sem jelentenek terhet. Még jó hangulat is lehet.
Eszter keserűen felnevetett. Jó hangulat? Amikor nyolcan várnak sorban a fürdőszobára? Amikor a konyhában lépni sem lehet a fazekaktól és a gyerekzsivajtól? Amikor az anyósa majd kioktatja Nórát, hogyan „kell rendesen élni”?
— Márk — támaszkodott az asztalra. — Dolgozol. A bátyád is. Ha segíteni akartok, béreljetek nekik egy lakást.
— Miből, Eszter? — csattant fel ingerülten. — Nem vagyok milliomos.
— Akkor Martin oldja meg a saját gondját. Én senkinek nem tartozom semmivel.
— Önző vagy — vágta rá Márk. — Egy feleségnek megértőbbnek kellene lennie a férje családjával.
— Egy nőnek elsősorban önmagát kell tisztelnie — felelte metszően. — Nem pedig átjáróházzá alakítani az otthonát.
Pillanatokig csak az óra kattogása törte meg a csendet. Aztán Márk elvesztette a türelmét.
— Egyszerűen nem akarsz együtt élni anyámmal! Zavar téged, igaz? Ennyi az egész!
— Téged nem zavar, hogy az édesanyád beleszól a házasságunkba? — kérdezte Eszter nyugodtan. — Hogy ő dönti el, hol és kivel élünk, és ki a főnök ebben a lakásban?
— Anyának mindig igaza van — felelte Márk makacsul, mint aki egy betanult mondatot ismétel.
Ekkor Eszter megértette, hogy hiába beszél. Ez a gondolat már mélyen gyökeret vert benne.
Este újra fellángolt a vita. Márk későn ért haza, ingerülten, cigarettaszaggal a ruháján, pedig két éve letette a dohányzást. Leült a kanapéra, bekapcsolta a híradót, és anélkül, hogy ránézett volna, közölte:
— Szombaton jönnek.
— Az mit jelent, hogy jönnek? — kérdezte Eszter, miközben érezte, hogy forr benne a düh.
— Azt, amit mondtam. Anya már összepakolt. Martinék is.
Eszter mellé ült, és az arcélét figyelte.
— Tehát eldöntötted helyettem? Az én beleegyezésem nélkül?
— Csak átmeneti lesz — legyintett. — Amíg nem találnak másik lakást.
— Átmeneti? — ismételte meg. — Láttál már olyat a családodban, ami valóban ideiglenes maradt?
Válasz nem érkezett. Márk csak feljebb tekerte a hangerőt.
Másnap reggel hétkor Eszter az ablaknál állt egy bögre kávéval. Az udvar szürke volt és nyirkos, a fák majdnem teljesen kopaszon meredeztek. A lehullott levelek zizegtek az autók kerekei alatt, a levegőben benzin és nedvesség szaga keveredett. November volt — az a fajta hónap, amikor minden kimerültnek tűnik.
Nóra még aludt, a plüssmackóját szorítva. Eszter hosszan nézte a lányát, és azon tűnődött, mivé válik az életük, ha most nem húz határt időben.