A férfi a vonal másik végén higgadt, hivatalos hangon közölte: Levente halálos balesetet szenvedett, és az ügyintézés miatt Emesének – mint örökösnek – meg kell jelennie a közjegyzőnél.
A megbeszélt napon Diána is felbukkant az irodában. Karba tett kézzel, kihívó tekintettel méregette a jelenlévőket, majd ingerülten a közjegyzőre förmedt:
– És maga mit keres itt? – csattant fel, ügyet sem vetve a férfi döbbent arckifejezésére. – Mondja gyorsan, amit akar, aztán megyek. A gyerekeim egyedül vannak otthon.
A közjegyző jelentőségteljesen megköszörülte a torkát, majd hűvös tárgyilagossággal felbontotta a borítékot. Ajkán egy alig észrevehető, sokat sejtető mosoly suhant át.
– „Alulírott Levente, született 1964-ben, ezennel úgy rendelkezem, hogy halálom esetén teljes vagyonom – bárhol található és bármilyen formában létező – kizárólag a lányomat, Rékát illeti.”
– Hogyhogy Rékát?! – sikoltott fel Diána. – És én? Az én gyerekeim?
– A végrendelet egy évvel ezelőtt készült, minden formai követelménynek megfelel – válaszolta nyugodtan a közjegyző. – Természetesen bírósághoz fordulhat, de őszintén szólva nem sok esélye van.
Réka ekkor nem bírta tovább. Keserű, mégis felszabadult nevetés tört fel belőle.
– Tudja mit? Pont azt mondom magának, amit ön mondott nekem nyolc éve – fordult Diánához. – Még ma pakoljanak össze, és hagyják el az ÉN lakásomat.
– De hát hová menjünk? – tört ki Diánából a hisztérikus zokogás.
– Ez már nem az én gondom – felelte Réka halkan, de rendíthetetlenül.
Amikor kilépett az utcára, mély levegőt vett. A tavaszi szél végigsöpört az arcán, mintha elmossa a múlt fájdalmát. Most már biztos volt benne: az apja sosem mondott le róla. A maga módján végig mellette állt.