– Diána egyszerűen belefáradt a várakozásba – próbálta mentegetni új párját Levente, de a hangjában több volt a bizonytalanság, mint a meggyőződés. – Az ő helyzetét is meg lehet érteni valahol…
– Nem, egyáltalán nem lehet! – vágott a szavába Emese élesen. – Ha hozzám jön, és velem beszéli meg, egy rossz szót sem szóltam volna. De ő a lányomat kereste meg. Egy gyereket!
Levente zavartan toporgott. – Most már mindegy… megtörtént. Inkább segítek levinni a dobozokat.
– Még hálálkodnom is kellene? – tárta szét a karját Emese. – Ne felejtsd el: tőlem válsz el, nem Rékától. Az apja maradsz. Járj hozzá rendszeresen, viselkedj úgy, mintha nem omlott volna össze minden. De csak itt, nálunk vagy valami semleges helyen találkozhattok. Azt a nőt nem akarom a gyerekem közelében látni.
– Rendben, ahogy mondod – bólogatott Levente, miközben felkapta a táskákat.
Hat esztendő suhant el azóta. Az elején Levente valóban tartotta magát az ígéretéhez: jött, ajándékot hozott, pontosan utalta a tartásdíjat. Aztán a látogatások ritkultak, a beszélgetések rövidültek, végül szinte teljesen elmaradtak.
Egy idő után már csak a havi utalás emlékeztette Rékát arra, hogy van apja. Amikor azonban nagykorú lett, az a pénz is megszűnt érkezni. Levente még egy üzenetet sem küldött a születésnapján. Csupán Diána telefonált, és gúnyos hangon közölte, mennyire megkönnyebbült, hogy többé nem kell „az ő pénzét” ki tudja mire költeni. Réka aznap este a párnájába zokogott; az ünnep menthetetlenül tönkrement.
Újabb két év telt el. Emese éppen a kerek évfordulóját ünnepelte szűk családi körben, amikor megszólalt a telefon. A kijelzőn ismeretlen szám villogott. Felvette. A vonal túlsó végén egy férfi idegen hangja szólalt meg, és már az első mondata éreztette, hogy ez a hívás mindent megváltoztathat.