Csak még szorosabban bújt Emese mellkasához, és fuldokló zokogás rázta apró testét. Az asszony tanácstalanul simogatta a haját, miközben gondolatai egyre sötétebb képeket festettek elé.
– Anya… anyukám! – tört fel végül a síráson át. – Apu… már nem szeret engem?
Emese gyomra görcsbe rándult. – Miért gondolod ezt, kicsim? – kérdezte halkan, bár belül jeges félelem futott végig rajta. Talán Réka meghallott valamit a vitáikból?
– Egy nő… az iskola előtt… – hüppögte a kislány, még mindig kapaszkodva. – Azt mondta, pakoljunk össze… mert ő fog apuval lakni…
Emese lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett. – Nem így akartam, hogy megtudd – mondta fáradtan. – Hibáztam, előbb kellett volna beszélnünk róla. Ne haragudj rám. Igen, apával külön fogunk élni. De ez nem jelenti azt, hogy ő ne szeretne téged ugyanúgy.
– Maradjon velünk! – tört ki Rékából újra a sírás. – Ő az én apukám!
– Olyan pici vagy még… – suttogta Emese, és magához ölelte.
Később dobozok sorakoztak a nappaliban. Emese az utolsó ruhákat hajtogatta össze, Levente pedig kerülte a tekintetét, mintha láthatatlanná akarna válni. Nem maga a különválás volt a vita tárgya – abban már hónapokkal korábban megegyeztek. A valódi probléma az volt, ahogyan Réka tudomást szerzett róla. A kislány hisztériája annyira elhatalmasodott, hogy nyugtatócseppekre volt szükség, mire megnyugodott.
– Megígérted, hogy leülünk vele, és együtt, nyugodtan elmagyarázzuk – csattant fel Emese. – Ehhez képest egy idegen nő lesi meg a MI lányunkat az iskola kapujában, és telebeszéli a fejét mindenfélével… – hangja remegett a visszafojtott indulattól.