– Te vagy Réka Korovina? – állította meg az iskola kapujánál egy számára teljesen ismeretlen nő.
– Attól függ, ki kérdezi – felelte óvatosan a tizenkét éves lány, és ösztönösen közelebb húzódott a barátnőjéhez. Szülei kiskora óta belé nevelték, hogy idegenekkel nem elegyedhet szóba.
– Gyere csak, beszélnünk kell – ragadta meg pimaszul a karját a nő, és a házukkal ellentétes irányba kezdte húzni.
– Engedjen el! – kiáltotta Réka torkaszakadtából, hogy a járókelők is felfigyeljenek rá. Az idegen ingerülten felszisszent, de végül elengedte.
– Ahogy gondolod. Maradhatunk itt is – vont vállat Diána, miközben előhalászott a táskájából egy cigarettásdobozt és egy öngyújtót. – Nem fogom rabolni az idődet. Üzenem az anyádnak, hogy még ma pakoljon össze, és takarodjanak a lakásból. Az apukád ezentúl velem és az én gyerekeimmel fog élni.
– És mi lesz velünk? – kérdezte Réka zavartan. Alig értette, miről beszél ez a nő. Lehetséges, hogy az apja már nem szereti őt?
– Az a ti gondotok. Menjetek, amerre láttok. Engem ez nem érdekel – felelte közönyösen.
A kislány fejvesztve rohant haza. Időközben szemerkélni kezdett az eső, amely hamarosan zuhogássá erősödött, de eszébe sem jutott elővenni az esernyőjét. Tíz perc múlva csuromvizesen, remegő kézzel nyomta újra és újra a csengőt.
– Már megyek! – hallatszott bentről egy kedves női hang. – Jövök már, ne csengess annyit! – Az ajtó kinyílt, és Emese döbbenten nézett könnyáztatta arcú lányára. – Rékácskám, mi történt? – kérdezte riadtan.
A kislány azonban képtelen volt megszólalni.