Márk szorosan a kisfiú mögött haladt, szinte minden lépését figyelemmel kísérve, mintha attól tartana, hogy a gyerek bármelyik pillanatban megbotlik a térkövek között.
A verandán közben a szülők álltak.
Anikó és Gábor derűs arccal szemlélték, ahogy a fiuk komótosan terelgeti a kis jövevényt a kerti ösvényen. Látszott rajtuk, hogy egyáltalán nem lepődtek meg a gyerek jelenlétén – sőt, inkább büszkeség csillant a tekintetükben.
Eszter értetlenül nézett körbe. Honnan került ide ez a kisfiú?
– Anya, vendégeink vannak? – kiáltotta, miközben közelebb lépett a verandához.
Márk és a gyerek addigra a telek túlsó végébe értek, és észre sem vették, hogy Eszter megérkezett.
– Kislányom! De még mennyire, hogy vannak! – mosolygott rá szélesen Anikó. – Itt van Márk… és Levente.
– Levente? – ráncolta a homlokát Eszter. – Miféle Levente? És hol vannak a szülei? Csak nem rábízták Márkra, mintha bébiszitter lenne?
A szülők gyors pillantást váltottak, amitől Eszter gyomra összeszorult. Valami nem stimmelt. Ki ez a gyerek? Csak nem…
– Egérkém, szia! – intett oda vidáman Márk, majd kézen fogva a kisfiút odasétált hozzá. – Hadd mutassam be: ő Levente Márk fia.
Eszter dermedten nézett a gyerekre. A hallottak egyszerűen nem álltak össze a fejében.
Márk fia?
A kisfiú vezetékneve után már nem maradt kétsége. Tehát a bátyja apa lett. De mikor? És hogyan?
– Miért nézel így rám? – nevetett fel Márk. – Igen, ő a fiam.
– És Vivien? – bukott ki Eszterből az első kérdés. – Hiszen nemrég még… Márk, anya, apa, mi folyik itt?
Gábor odalépett, és gyengéden átölelte a lánya vállát.
– Az élet néha váratlan fordulatokat hoz – mondta nyugodtan. – Márknak van egy kisfia. Még a házassága idején született.
– Akkor… nem Viventől?
Levente ekkor Eszter felé nyújtotta apró kezeit. A lány leguggolt elé, és alaposabban szemügyre vette.
Valóban döbbenetes volt a hasonlóság: ugyanaz a csibészes mosoly, ugyanaz a szemvillanás.
– Két hónapja elváltam – tette hozzá Márk csendesebben. – Nem akartalak terhelni, tudtam, hogy a vizsgáid miatt így is elég dolgod van.
Ő is leguggolt, és közelebb húzta magához a fiát.
– Tiszta te – jegyezte meg Eszter halkan. – És ki az édesanyja?
Márk vállat vont.
– Egy lány… akivel még a házasságom alatt kezdődött valami. Igen, tudom, nem épp példás történet – húzta el a száját félmosollyal. – Fél éve tudtam meg, hogy van egy fiam. Véletlenül futottam össze vele, és ott volt mellette Levente. Mintha a tükörből léptem volna ki.
– Vivien megtudta az egészet – folytatta. – Így most már hivatalos: nagynéni lettél. És hamarosan az anyukájával is megismerhetlek.
Eszterben lassan oldódni kezdett a feszültség. Nem kell fájdalmas beszélgetést kezdeményeznie, nem kell Vivienről és a gyanúiról vallania. Nem kell szembenéznie Márk csalódott tekintetével. A helyzet magától rendeződött – még ha nem is éppen úgy, ahogy elképzelte.
Ráadásul itt ez a tüneményes kisfiú. Az unokaöccse.
Később mind az öten a verandán ültek. A teáscsészék finoman koccantak, a levegőben frissen nyírt fű illata terjengett. Anikó az ölében ringatta Leventét, és halkan dúdolt neki egy régi altatót.
Márk arcán nyugodt, őszinte boldogság tükröződött. Gábor a megszokott módon belemerült az újságjába. Eszter pedig csendben figyelte őket, és arra gondolt, talán tényleg nem kell mindenbe beleavatkozni.
Van, amikor jobb, ha az ember nem akar mindent tudni.
Mert néha igaz: kevesebb tudással nyugodtabb az álom.