A víz egyenletes zúgással csapódott a fém mosogató aljához. Eszter lassú, begyakorolt mozdulatokkal húzta végig a szivacsot a tányéron, figyelve, ahogy a mentolos hab eltünteti a vacsora maradékát.
Ez a negyedóra a csap mellett már régóta az egyetlen biztos menedéke volt egy fárasztó munkanap után. A víz moraja elnyelte a zakatoló gondolatokat, kimosta belőle a kimerültséget, és megteremtette a saját tér illúzióját. A levegőben sült csirke és mosogatószer friss illata keveredett. Az asztalnál Mónika ült, komótosan kavargatva a cukrot a csészéjében. A kiskanál csilingelése a vékony porcelánhoz érve ütemesen, idegesítő pontossággal ismétlődött, mintha számolná a másodperceket.
— Eszterkém, Gábor említette, hogy pénteken prémiumot kapsz? — szólalt meg Mónika selymes hangon, ám a hangsúlyában ott bujkált az a tulajdonosi él, amellyel az ember más pénztárában szokott rendet ellenőrizni.
Eszter keze megdermedt. A szivacs félúton maradt a tányér peremén. Gábor már megint kifecsegte. Hiába kérte, hogy a fizetéséről ne számoljon be az anyjának, nála nem létezett bizalmas információ — az édesanyjának mindent tudnia kellett.
Lassan elzárta a csapot. A víz zaja megszűnt, és a csend sűrűn telepedett a konyhára. Gondosan szárazra törölte a kezét a kockás konyharuhában, felakasztotta a helyére, csak azután fordult meg. Nem dühöt érzett, inkább tompa, hideg fáradtságot a folyamatos számonkérés miatt.
— Ez nem tartozik önre, Mónika — mondta nyugodtan, tagoltan, egyenesen az anyósa szemébe nézve.
A csésze koppanva ért vissza az alátétre. Mónika arca, amely az imént még békés és elégedett volt, megnyúlt a döbbenettől. Nem szokott hozzá ehhez a hangnemhez. Az ő világában a menye magyarázkodott, bólintott és alkalmazkodott. A nyakán vörös foltok jelentek meg.
— Hogyhogy nem tartozik rám? — csattant fel, hangja egyre magasabbra kúszott. — Egy család vagyunk! Gábor alig győzi mondani, hogy nincs elég pénze egy felfújható csónakra. Szakadásig dolgozik, igazán megérdemelné, hogy kicsit kikapcsolódjon a folyóparton.