A tekintete megállapodott rajtam. Nem volt benne öröm – ahhoz még túl korán volt. Inkább valami halk felismerés. Mintha hosszú bolyongás után beazonosított volna.
— Szia — suttogta. A hangja érdes volt, alig hallható.
— Hogy érzed magad?
Alig észrevehetően megbillentette a fejét. Talán azt jelentette: nem tudom. Vagy inkább: ne faggass.
— Végig itt voltam — mondtam. — Öt napja.
Hosszan nézett rám, olyan figyelemmel, amitől zavarba jöttem.
— Tudom — felelte.
Megütköztem. Eszméletlen volt. Honnan tudhatná?
— Miből?
Lehunyta a szemét. Azt hittem, visszacsúszik az álomba, de alig hallhatóan még hozzátette:
— Hallottalak.
A gépek egyenletesen pittyegtek körülöttünk. Az ablakon túl halvány novemberi napfény szűrődött be, hideg és makacs.
— Gábor… — kezdtem. — Felhívtál. Kétszer is. Éjszaka.
Kinyitotta a szemét. Olyan fáradt, távoli tekintettel nézett rám, mint aki nagyon messziről tért vissza.
— Nem emlékszem rá — mondta.
— Tudom.
— De ha hívtalak… — kis szünetet tartott, levegőt vett — …akkor biztos mondani akartam valamit.
— Mit?
Csend. Aztán:
— Ne menj el.
Erősebben kulcsoltam rá az ujjaimat.
— Nem megyek sehová.
Két hét múlva áthelyezték egy rendes kórterembe. Újabb három hét elteltével végre hazajöhetett. Gyógyszerek egész sorával, beutalóval rehabilitációra, és azzal az orvosi utasítással, hogy „kerülje a stresszt”. Ez különösen ironikusan hangzott egy olyan ember esetében, aki négy vállalkozást indított el az élete során. Mindketten úgy tettünk, mintha ez teljesen reális kérés lenne.
Az első este otthon a nappaliban ült, és az ablakon át bámulta az utcát. Vittem neki teát.
— Sütnék fasírtot. Kérsz? — kérdeztem.
Rám nézett, mintha valami titkot lepleztem volna le.
— Tudtad?
— Mindig.
Elmosolyodott. Másfél hónap után először nevetett fel. Halkabban, mint régen — korábban a kacagása betöltötte a lakást. Most visszafogott volt, de az övé.
— Igen. Azt szeretnék.
A konyhába indultam.
— Anna! — szólt utánam.
— Igen?
— Márciusban elutaznék Portugáliába.
Megtorpantam az ajtóban.
— Akkor még hűvös az idő — folytatta. — De kevesebb a turista. És az óceán… az akkor is gyönyörű.
— Rendben. Márciusban.
— Nem fogsz a pénz miatt aggódni?
— Nem.
— Biztos?
— Gábor, holnap megveszem a jegyeket. Mondd meg, melyik reptérről kényelmes.
Rövid gondolkodás után azt felelte:
— Ferihegyről. Van közvetlen járat.
— Jó.
Sercegett az olaj a serpenyőben. A nappaliból hallottam, ahogy a lisszaboni villamosokról beszél, a híres süteményről, a pastelekről, meg arról, hogy a dombokra felkapaszkodó várost látni kell fentről. A hangját hallgattam, és közben forgattam a fasírtokat.
A telefonom az ablakpárkányon hevert. A két hívást nem töröltem. Néha megnyitom a híváslistát, és csak nézem.
Harmincegy másodperc. Harminc.
Nem tudom, mi volt az. Technikai hiba? Véletlen? Vagy valami, amire nincs megfelelő szavam.
Egy dolgot viszont biztosan tudok: amikor 23:14-kor rezegni kezdett a készülék a kórházi folyosón, és a kijelzőn megjelent a neve — felvettem.
És jól tettem.
Márciusban eljutottunk Lisszabonba.
Gábor lassabban sétált, mint korábban, időnként meg kellett állnia pihenni. Nem siettünk. Apró kávézókat kerestünk, eszpresszót ittunk pici csészékből. Meleg, fahéjas pastelt ettünk. Felszálltunk a 28-as villamosra, és figyeltük, ahogy a szerelvény kapaszkodik fel a meredek utcákon.
Az utolsó napon elmentünk a kontinens szélére. Cabo da Roca — Európa legnyugatibb pontja. Onnan már csak a víz következik.
A korlátnál álltunk. Erős szél fújt, sós permet csapódott az arcunkra. Gábor megszorította a kezem.
— Na? — kérdezte.
A horizontot néztem. A víz sötétkék volt és végtelen.
— Hatalmas — mondtam.
— Ugye, megmondtam.
Csend telepedett ránk.
— Gábor… tényleg semmire sem emlékszel onnan?
Tudta, mire gondolok. Hosszasan mérlegelt.
— Sötét volt — mondta végül. — És hideg. Aztán meghallottam a hangodat. Azt mondtad: „Sehová.” És melegebb lett.
Nem feleltem.
— Lehet, csak álmodtam — tette hozzá.
— Lehet.
Az óceán morajlott alattunk. Nem engedte el a kezem.
— Anna.
— Igen?
— Köszönöm, hogy felvetted.
Ránéztem, aztán vissza a vízre, majd megint rá.
— Te hívtál.
— Igen. De te válaszoltál.
Igaza van. Válaszoltam.
Nem tudom, miért. Egyszerűen csak megtettem.
Talán ennyi a lényeg. Nem az számít, honnan érkezik a hívás, és ki tárcsáz. Hanem hogy felelsz-e. Hogy ott vagy. Hogy kivársz.
Hogy nem mész el.