„Te vagy az?” — kétségbeesve kérdezte, de a vonal néma maradt

A hívás nyugtalanítóan szívszorító, mégis hallgat.
Történetek

A tekintete megállapodott rajtam. Nem volt benne öröm – ahhoz még túl korán volt. Inkább valami halk felismerés. Mintha hosszú bolyongás után beazonosított volna.

— Szia — suttogta. A hangja érdes volt, alig hallható.

— Hogy érzed magad?

Alig észrevehetően megbillentette a fejét. Talán azt jelentette: nem tudom. Vagy inkább: ne faggass.

— Végig itt voltam — mondtam. — Öt napja.

Hosszan nézett rám, olyan figyelemmel, amitől zavarba jöttem.

— Tudom — felelte.

Megütköztem. Eszméletlen volt. Honnan tudhatná?

— Miből?

Lehunyta a szemét. Azt hittem, visszacsúszik az álomba, de alig hallhatóan még hozzátette:

— Hallottalak.

A gépek egyenletesen pittyegtek körülöttünk. Az ablakon túl halvány novemberi napfény szűrődött be, hideg és makacs.

— Gábor… — kezdtem. — Felhívtál. Kétszer is. Éjszaka.

Kinyitotta a szemét. Olyan fáradt, távoli tekintettel nézett rám, mint aki nagyon messziről tért vissza.

— Nem emlékszem rá — mondta.

— Tudom.

— De ha hívtalak… — kis szünetet tartott, levegőt vett — …akkor biztos mondani akartam valamit.

— Mit?

Csend. Aztán:

— Ne menj el.

Erősebben kulcsoltam rá az ujjaimat.

— Nem megyek sehová.

Két hét múlva áthelyezték egy rendes kórterembe. Újabb három hét elteltével végre hazajöhetett. Gyógyszerek egész sorával, beutalóval rehabilitációra, és azzal az orvosi utasítással, hogy „kerülje a stresszt”. Ez különösen ironikusan hangzott egy olyan ember esetében, aki négy vállalkozást indított el az élete során. Mindketten úgy tettünk, mintha ez teljesen reális kérés lenne.

Az első este otthon a nappaliban ült, és az ablakon át bámulta az utcát. Vittem neki teát.

— Sütnék fasírtot. Kérsz? — kérdeztem.

Rám nézett, mintha valami titkot lepleztem volna le.

— Tudtad?

— Mindig.

Elmosolyodott. Másfél hónap után először nevetett fel. Halkabban, mint régen — korábban a kacagása betöltötte a lakást. Most visszafogott volt, de az övé.

— Igen. Azt szeretnék.

A konyhába indultam.

— Anna! — szólt utánam.

— Igen?

— Márciusban elutaznék Portugáliába.

Megtorpantam az ajtóban.

— Akkor még hűvös az idő — folytatta. — De kevesebb a turista. És az óceán… az akkor is gyönyörű.

— Rendben. Márciusban.

— Nem fogsz a pénz miatt aggódni?

— Nem.

— Biztos?

— Gábor, holnap megveszem a jegyeket. Mondd meg, melyik reptérről kényelmes.

Rövid gondolkodás után azt felelte:

— Ferihegyről. Van közvetlen járat.

— Jó.

Sercegett az olaj a serpenyőben. A nappaliból hallottam, ahogy a lisszaboni villamosokról beszél, a híres süteményről, a pastelekről, meg arról, hogy a dombokra felkapaszkodó várost látni kell fentről. A hangját hallgattam, és közben forgattam a fasírtokat.

A telefonom az ablakpárkányon hevert. A két hívást nem töröltem. Néha megnyitom a híváslistát, és csak nézem.

Harmincegy másodperc. Harminc.

Nem tudom, mi volt az. Technikai hiba? Véletlen? Vagy valami, amire nincs megfelelő szavam.

Egy dolgot viszont biztosan tudok: amikor 23:14-kor rezegni kezdett a készülék a kórházi folyosón, és a kijelzőn megjelent a neve — felvettem.

És jól tettem.

Márciusban eljutottunk Lisszabonba.

Gábor lassabban sétált, mint korábban, időnként meg kellett állnia pihenni. Nem siettünk. Apró kávézókat kerestünk, eszpresszót ittunk pici csészékből. Meleg, fahéjas pastelt ettünk. Felszálltunk a 28-as villamosra, és figyeltük, ahogy a szerelvény kapaszkodik fel a meredek utcákon.

Az utolsó napon elmentünk a kontinens szélére. Cabo da Roca — Európa legnyugatibb pontja. Onnan már csak a víz következik.

A korlátnál álltunk. Erős szél fújt, sós permet csapódott az arcunkra. Gábor megszorította a kezem.

— Na? — kérdezte.

A horizontot néztem. A víz sötétkék volt és végtelen.

— Hatalmas — mondtam.

— Ugye, megmondtam.

Csend telepedett ránk.

— Gábor… tényleg semmire sem emlékszel onnan?

Tudta, mire gondolok. Hosszasan mérlegelt.

— Sötét volt — mondta végül. — És hideg. Aztán meghallottam a hangodat. Azt mondtad: „Sehová.” És melegebb lett.

Nem feleltem.

— Lehet, csak álmodtam — tette hozzá.

— Lehet.

Az óceán morajlott alattunk. Nem engedte el a kezem.

— Anna.

— Igen?

— Köszönöm, hogy felvetted.

Ránéztem, aztán vissza a vízre, majd megint rá.

— Te hívtál.

— Igen. De te válaszoltál.

Igaza van. Válaszoltam.

Nem tudom, miért. Egyszerűen csak megtettem.

Talán ennyi a lényeg. Nem az számít, honnan érkezik a hívás, és ki tárcsáz. Hanem hogy felelsz-e. Hogy ott vagy. Hogy kivársz.

Hogy nem mész el.

A cikk folytatása

Életidő