A gépek fénye villódzott, csövek kanyarogtak mindenfelé, a levegőben pedig az a jellegzetes, szúrós kórházi szag terjengett, amitől az ember önkéntelenül is sekélyebben veszi a levegőt.
Gábor az ablak melletti ágyon feküdt. Először nem is az arcáról ismertem fel, hanem a kezéről. Nagy, erős kézfeje volt, széles csuklóval. A jobb mutatóujján ott húzódott a régi heg – gyerekkorában esett el biciklivel, legalább százszor mesélte. Az arca viszont idegennek tűnt: sápadt volt, csövek és tapaszok takarták. De a keze az övé maradt.
Megfogtam, és finoman megszorítottam.
— Szia — suttogtam. — Anna vagyok.
A monitor egyenletesen csipogott tovább. Semmi nem változott.
— Egész éjjel itt voltam. Kétszer hívtál. Fogalmam sincs, hogyan sikerült, de valahogy mégsem lep meg. Mindig megtetted azt, amit nem lett volna szabad. Megettél mindent a serpenyőből, elloptad az édességet a fiókból… — Itt elakadtam, rájöttem, hogy az utóbbi inkább rólam szólt. — Mindegy. Itt vagyok. Nem megyek sehová.
Az ujjai nem mozdultak az enyémben. A gépek tették a dolgukat.
— Van valami, amiről beszélnünk kell — folytattam halkan. — Emlékszel tavaly novemberre? Amikor Portugáliába akartál utazni, és én azzal jöttem, hogy túl drága, fölösleges? Te csak annyit mondtál, meg akarod mutatni nekem az óceánt. Én meg valami csípőset vágtam a fejedhez. Pénzről, meg józan észről hadováltam.
Az arcát néztem, mintha válaszolhatna.
— Menjünk el. Amint felépülsz, elutazunk. Jegyet is én veszek. Csak mondd meg, melyik hónapban a legszebb ott a tenger. Tudod, ehhez én nem értek.
Az ajtónál álló nővér halkan közbeszólt:
— Letelt az idő.
Elengedtem a kezét, de aztán még egy pillanatra visszafogtam.
— Hívj fel még egyszer — hajoltam közelebb. — Jó? Most fel fogom venni.
9:10-kor az adminisztrációról kihozták Gábor holmiját. Megkértem őket, hogy a telefonom jelenlétében nézzük meg a készülékét.
A kijelző pókhálósra tört — valószínűleg akkor esett ki a kezéből, amikor a lépcsőházban összeesett. Nehezen, de bekapcsolt. A pult mögött álló fiatal fiú, a névtábláján Balázs, előkereste a híváslistát.
Az utolsó kimenő hívás az én számom volt, 19:22-kor. Még a mentő érkezése előtt. Talán akkor, amikor megérezte, hogy baj van.
19:30 után sem bejövő, sem kimenő hívás nem szerepelt a listán.
23:14? 02:07? Semmi.
Balázs tanácstalanul nézett rám.
— Ez így nem stimmel — mondta. — Lehet szolgáltatói hiba? Valami duplikáció?
— Lehet — feleltem.
Átvettem a csomagot. A telefont bent hagytam megőrzésen — törött kijelzővel úgysem bírta volna sokáig.
Kimentem a folyosóra, leültem egy padra, és elővettem a saját készülékemet. Megnyitottam a híváslistát.
Ott voltak. Két bejövő hívás ugyanarról a számról. Harmincegy másodperc. Harminc másodperc.
Mintha egy szófoszlány lett volna bennük. Egyetlen szótag.
Anna.
Talán csak képzelődtem. Valószínűleg igen.
Mégsem töröltem ki őket.
Katalin a harmadik napon érkezett meg. Nem kérdezett, egyszerűen vett egy jegyet és jött. Hasonlított Gáborra: magas, erős csontozatú, ugyanaz a kézforma. Csak a hangja volt más, magasabb, élesebb.
Ugyanabban a kórházi büfében ültünk, ugyanazt az ihatatlan teát kortyolgattuk.
— Mesélj róla valamit, amit nem tudok — kértem.
Katalin meglepődött.
— Miért?
— Csak szeretném.
Elgondolkodott.
— Gyerekkorában félt a sötétben. Olyan tizenkét éves koráig. Nem vallotta be senkinek, de én tudtam. Mindig résnyire nyitva hagyta az ajtót, hogy beszűrődjön a folyosó fénye. Aztán egyszer csak abbahagyta. Vagy megszokta. Vagy megtanulta eltitkolni.
Magam elé képzeltem a tizenkét éves Gábort, a félig nyitott ajtóval. Aztán az ötvenegy éves férfit, csővel a torkában, az intenzív félhomályában, ahol sosem alszik ki teljesen a villany.
— Éjszaka ég a lámpa ott bent? — kérdeztem.
— Gondolom igen. A nővérek dolgoznak.
— Az jó.
Csend telepedett közénk.
— Anna — szólalt meg Katalin. — Ki fog jönni ebből. Érzem.
— Nem tudhatod.
— Nem. De hiszek benne.
A hit más, mint a tudás. Ezt elfogadtam.
Az ötödik napon Gábor kinyitotta a szemét.
11:40-kor hívtak fel, éppen hazaértem, hogy átöltözzek és megetessem a macskát. A kórház száma villogott.
— Anna? A férje magához tért. Az orvos várja.
Arra nem emlékszem, hogyan jutottam vissza. Csak arra, hogy a macska éhes maradt, és ez még napokig mardosott belül.
Most tíz percre engedtek be.
Gábor ugyanott feküdt, de a lélegeztetőcsövet már eltávolították, csak az oxigéncső maradt az orránál. A szeme nyitva volt, a plafont nézte.
Odamentem, megfogtam a kezét.
— Szia — mondtam.
Lassan elfordította a fejét. A tekintete végül megállapodott rajtam.