Vasárnap reggel váratlanul megszólalt a csengő, pedig Eszter senkit sem várt. A férjének, Balázsnak volt kulcsa, így nem értette, ki állhat az ajtó előtt ilyen korai órán. A csengő után dörömbölés következett. Talán valamelyik szomszéd került bajba, és segítségre szorul?
– Ajtót nyitnátok végre? Meddig kell még várni? – hallatszott kintről Nikolett jól ismert hangja.
Eszter meglepetten tárta ki az ajtót.
– Nikolett? Hát te meg mit keresel itt? Miért nem szóltál előre?
– Meglepetés! – vigyorgott a sógornő. – Csak nem az ajtóban akarsz tartani? Beengednél végre?
Nikolett a hatéves Leventével érkezett, aki örökké mozgásban volt, és sosem ismert határokat. Eszter éppen ezért nem rajongott a látogatásaikért – főleg nem akkor, ha több napra rendezkedtek be.
– És Balázs merre van? – nézett körbe Nikolett.
– Behívták dolgozni, be kellett ugrania. Tud egyáltalán arról, hogy jöttök?
– Tegnap felhívtam, mondtam neki, hogy Leventével felutazunk. A fiam már annyira vágyott a városba, ki akarta próbálni a vidámparkot. Mit csináljon egész nyáron a faluban?
Balázs maga is onnan származott, de évekkel ezelőtt a munkalehetőség miatt költözött be a városba. Itt ismerkedett meg Eszterrel is. Nikolett viszont maradt a szülőfaluban, fodrászként dolgozott, és épp csak annyit keresett, hogy kijöjjön belőle. Régóta ábrándozott arról, hogy ő is beköltözik a városba, ám a válása után belátta, hogy az albérlet túl nagy teher lenne számára.
– Rendben, gyertek be – mondta Eszter kelletlenül, és félreállt az útból.
– Mi az, nem örülsz nekünk? – kérdezett vissza Nikolett éles hangon.
– Csupán más terveim voltak mára – felelte Eszter óvatosan.
Tudta, hogy ez inkább kifogásnak hangzik, de nem akart már a küszöbön vitát szítani. Ha összeveszne a sógornőjével, az anyósa rögtön ellene fordulna.
– Na és mivel kínálsz meg minket? Éhen halunk! A pályaudvaron ettünk egy-egy lángost, de az semmi, egy falat az egész.
Eszter feszülten sóhajtott.
– Ne haragudj, egyelőre semmit sem készítettem elő reggelire.