A nővér végül újra rám emelte a tekintetét. A szemében nem szigor volt, inkább fáradt együttérzés, amitől hirtelen elszorult a torkom.
— Kedvesem — szólalt meg halkan. — A férje nem tud telefonálni. Eszméletlen. Légcsőcső van bevezetve nála. Maga kimerült. Üljön le.
— Tudom, hogy nincs magánál. De a mobilomon két nem fogadott hívás van az ő számáról.
— Valaki használhatta a készülékét. Vagy rendszerhiba történt. Előfordul ilyesmi.
— A telefonja elvileg a kórház megőrzőjében van.
— A megőrző egy másik épületben található — mondta úgy, mintha ezzel végleg lezárná a beszélgetést. — Foglaljon helyet. Reggel beszéljen az orvossal.
Nem maradt más választásom. Visszaültem a hideg műanyag padra.
A velem szemben ülő férfi, akinél egy nejlonszatyor pihent a lábánál, nem aludt, csak lehunyt szemmel ült. Most rám nézett.
— A férje? — kérdezte csendesen.
— Igen. És magának?
— Az édesanyám. Hetvennyolc éves. Szívinfarktus.
— Sajnálom.
— Részvétem magának is. — Kis szünet után hozzátette: — Hallottam, mit mondott a nővérnek. A hívásokról.
Nem reagáltam.
— Velem is történt hasonló — folytatta. — Amikor az apám haldoklott, két éve. Ugyanígy virrasztottam egy folyosón. Egyszer csak megcsörrent a telefonom. Az ő száma jelent meg. Felvettem. Csend.
— És mi volt az?
— Fogalmam sincs. — Megvonta a vállát. — A készüléke nálam volt a kabátzsebben. Lehet, hogy megnyomódott egy gomb. Vagy valami más. Vagy semmi.
— És… túlélte?
A férfi a szatyorra szegezte a tekintetét.
— Nem.
Mindketten elhallgattunk. A folyosó végén felmorajlott a lift.
— De jó ember volt — tette hozzá később. — Az utolsó percig.
— Az enyém is — bukott ki belőlem váratlanul. — Titokban evett a serpenyőből. Azt hitte, nem veszem észre.
A férfi elmosolyodott.
— Az apám meg cukorkákat rejtett el a szerszámosládában. Cukorbeteg volt. Anyám mindig leszidta.
A csend most már nem volt olyan fojtogató.
Hajnali négy húszkor feladtam a küzdelmet az ébrenléttel. Bementem a mosdóba, hogy hideg vízzel mossam meg az arcom. A tükörből egy idegen nézett vissza rám: fakó bőr, bevörösödött szemek, szétesett haj. Otthon még összefogtam, most minden tincs más irányba állt. Megnedvesítettem a csuklómat, és lehunyt szemmel próbáltam mély levegőt venni.
Huszonkét év.
Ennyi ideje vagyunk házasok Gáborral. Huszonhat voltam, amikor kimondtuk az igent, ő huszonkilenc. Én akkoriban könyvtárban dolgoztam, és azt hittem, onnan megyek majd nyugdíjba. Ő pedig épp akkor indította el az első vállalkozását: három alkalmazott, egy bérelt szoba és egy laptop. A Nagyerdő környékén béreltünk lakást, az ablakból egy gyárkéményre láttunk rá. Ő azt mondta, különleges hangulata van.
Bosszantottak az apróságai. Hogy sosem tekeri vissza rendesen a fogkrém kupakját. Hogy vacsora közben az asztalon hagyja a telefonját. Hogy a „holnap”-ból gyakran „holnapután” lesz. Hogy néha úgy mered ki az ablakon, mintha nem is itt lenne, mintha valami távoli, elérhetetlen gondolatban járna.
Jelentéktelen dolgok. Mégis ezek miatt haragudtam.
Kinyitottam a szemem.
— Gábor — mondtam hangosan a tükörképemnek. — Nincs jogod itt hagyni. Hallod?
A tükör néma maradt.
A zsebemben a telefon sem rezdült.
Visszamentem a folyosóra.
Fél hét körül megérkezett a nappalos műszak. A csend feloldódott: kocsik gördültek, ajtók csapódtak, halk beszédfoszlányok úsztak a levegőben. A szatyorral ülő férfi eltűnt, észre sem vettem, mikor ment el. A helyén egy fiatal nő ült, karjában alvó kisgyerekkel.
Nyolc óra után nem sokkal egy idegsebész jelent meg — nem az, akivel tegnap beszéltem. Idősebb volt, gyűrött köpenyben, súlyos, munkához szokott kezekkel.
— Lebedeva? — kérdezte.
— Igen.
— Jöjjön.
Egy szűk irodába kísért. Ő leült, én állva maradtam.
— Az éjszaka stabilan telt — mondta. — Az állapota nem romlott, az agyi ödémát kontroll alatt tartjuk. Korai még biztosat mondani.
— Magánál van?
— Nem. Mély altatásban tartjuk, emellett kómában van.
— Mikor térhet magához?
— Ez kiszámíthatatlan. Lehet egy nap, lehet egy hét, de az is, hogy hosszabb idő.
Lenyeltem a kérdéseimet, aztán mégis megszólaltam.
— Doktor úr, furcsát fogok kérdezni. Éjjel kétszer hívott a férjem száma. Tudom, hogy ez képtelenség. Azt mondták, a telefonja a megőrzőben van. Utána lehetne nézni?
Nem lepődött meg.
— Kilenckor nyit a megőrző. Az adminisztráción kérheti az ellenőrzést.
— Köszönöm.
— Van még kérdése?
Habozva kérdeztem:
— Fél? Fáj neki?
Az orvos most először nézett rám igazán.
— Ilyen mély altatás mellett nem érez fájdalmat. Nem tud semmiről. Bizonyos értelemben ez kegyelem.
Bólintottam.
— Bemehetek hozzá?
— Öt percre. Maszk és lábzsák kötelező.
Az intenzív osztály kisebb volt, mint képzeltem. Hat ágy sorakozott egymás mellett, szinte mind foglalt. A levegőben fertőtlenítőszag terjengett, a gépek egyenletes pittyegése töltötte be a teret, és a monitorok hideg fénye megvilágította a mozdulatlan testeket. Az egyik ágy az ablak mellett állt.