23:14-kor rezdült meg a telefonom a kardigánom zsebében. Éppen egy kihűlt teát kortyolgattam papírpohárból, és a folyosóval szembeni, lepattogzott csempét bámultam. Szinte reflexből húztam elő a készüléket — aztán megdermedtem.
A kijelzőn ez állt: „Gábor”.
Felnéztem az intenzív osztály ajtajára. Zárva volt. Odabent feküdt a férjem — cső a torkában, infúzió a karjában, eszméletlenül. Három órával korábban ezt közölte velem a kék lábzsákos idegsebész, anélkül hogy a szemembe nézett volna: „Súlyos az állapota. Stabilan súlyos. Várakozni kell.”
Vártam. Nem mentem sehová. A kardigánomat sem vettem le, mert a folyosón csontig hatolt a hideg.
A telefon tovább rezgett.
Rányomtam a zöld ikonra.
— Halló? — A saját hangom idegenül csengett.
A vonal túlsó végén csend. Aztán mintha légzés hallatszott volna. Vagy csak zörej. Talán képzelődtem.
— Gábor?
Semmi.
Eltartottam a fülemtől a mobilt, ránéztem a kijelzőre. A hívás még élt. Huszonhárom másodperc. Huszonnégy.
— Te vagy az?
Válasz nem érkezett.
Megszakítottam. Nem remegett a kezem — külön ellenőriztem. Csak ültem, és a telefont néztem. Aztán én tárcsáztam az ő számát. Hosszú kicsengés. Senki nem vette fel.
A folyosó némaságba burkolózott. Valahol távol, az épület másik szárnyában, egy gyerek sírt. Egy kék köpenyes takarító tolt végig egy hordágyat, a kerekei panaszosan csikorogtak.
Felálltam, odaléptem a nővérpulthoz.
— Elnézést — mondtam. — A férjem az intenzíven van. Gábor Mihály, ma este nyolckor hozták be. Meg tudná mondani, nála maradt-e a telefonja?
A fiatal nővér fáradt tekintettel nézett rám a szemüvege fölött.
— A betegek személyes tárgyait felvételkor megőrzésre leadják. A telefonokat is.
— Tehát nincs nála?
— Természetesen nincs.
— Köszönöm.
Visszaültem a padra.
Gábort 19:40-kor hozta a mentő. Otthon voltam, épp fasírtot sütöttem. Az alsó szomszéd, Erzsébet hívott fel — látta, ahogy hordágyon viszik ki a lépcsőházból. A férjem a földszint és az első emelet között esett össze, munkából jövet.
Elzártam a gázt, és rohantam.
A sürgősségin negyven percig ültettek, mire megjelent az ügyeletes orvos. Fiatal férfi volt, szinte még fiú, mély karikákkal a szeme alatt.
— Az ön férje?
— Igen.
— Vérzéses stroke. Agyvérzés. Két órán át műtöttük. Most az intenzíven van, gépi lélegeztetésen. Súlyos az állapota.
Bólintottam. Nem sírtam. Csak megkérdeztem:
— Túléli?
Az orvos félrenézett.
— Mindent megteszünk.
Ez nem válasz. Tudtam. De nem kérdeztem tovább.
23:40-kor ismét elővettem a telefonom, és megnéztem a híváslistát. Ott volt: bejövő hívás 23:14-kor, harmincegy másodperc. Gábor saját száma, amit álmomból felkeltve is tudok.
Felhívtam a húgát, Katalint. Debrecenben él. Korábban már értesítettem.
— Katalin, hozzáférsz a telefonjához? Meg tudod nézni, hívott-e valakit este nyolc után?
— Hogy tudnám megnézni, ha kórházban van?
— Az online ügyfélszolgálaton keresztül. Nem közös a csomagotok?
— Már rég külön van. Anna, biztos jól vagy? Ettél ma?
— Igen. Minden rendben.
— Odarepüljek? Holnap tudnék jegyet venni.
— Egyelőre ne. Várj.
Letettem.
A folyosó másik végén egy ötven körüli férfi jelent meg, kabátban, nejlonszatyorral a kezében. Odasúgott valamit a nővérnek, majd leült velem szemben. Nem néztünk egymásra. Itt senki nem keres szemkontaktust. Mindenki a maga emberéért virraszt.
00:15-kor elszundítottam. A fejem a vállamra billent, és álmomban Gábort láttam a konyhában: a serpenyőből evett fasírtot, ahogy mindig, amikor azt hitte, nem látom. Pedig láttam. Csak nem szóltam.
A telefonom ébresztett.
02:07. Újabb bejövő hívás. Gábor száma.
Olyan gyorsan nyomtam meg a zöld gombot, hogy majdnem kiejtettem a kezemből.
— Gábor!
Csend. Ugyanaz a bizonytalan hang — lélegzet vagy statikus zaj. Aztán, esküdni mertem volna rá, mintha egy szófoszlány hangzott volna el. Egyetlen halk szótag.
— Tessék? Beszélj hangosabban! Hallak! Mondj valamit!
Semmi.
A vonal megszakadt.
Felugrottam, és sietve a pulthoz mentem. Ezúttal egy idősebb, szigorú tekintetű nővér ült ott.
— Be kell mennem az intenzívre — mondtam. — Azonnal, kérem.
— Látogatási idő reggel kilenctől van, osztályvezetői engedéllyel — felelte kimérten.
— Most kell bemennem. Nem érti? A férjem hív engem a telefonjáról.
A nővér arca megkeményedett, és lassan levette rólam a tekintetét, mintha mérlegelné, mit kezdjen velem ebben az éjszakai órában.