— Másfél hónap múlva — tárta szét a karját Benedek tehetetlenül.
— Hála az égnek, legalább lesz időd meggondolni magad — jegyezte meg Kinga élesen. — Na, gyere be, ne ácsorogj az ajtóban, huzat van — tette hozzá kelletlenül. — Ott vannak a papucsok, húzd fel őket.
Eszter arra pillantott, amerre leendő anyósa mutatott, és egy agyonrágott, megviselt gumipapucsot látott a sarokban. Úgy festett, mintha a család kutyája végezte volna ki. Még az utcán élők lábán is különb cipőt látni — futott át rajta a gondolat. Inkább marad mezítláb, mint hogy belebújjon abba.
— Mi az, undorodsz? — kérdezte Kinga kaján vigyorral. — Benedek, látod? Finnyás a kisasszony! Pont olyan semmirekellő, mint az a Lilla.
— Kinga, maga a megtestesült tapintat — felelte Eszter hűvösen. — Viszontlátásra.
Sarkon fordult, és kilépett a barátságtalan házból. Benedek az utcán érte utol. Hosszan mentegetőzött: az anyja ideges, Lillával feszült volt a viszonya, ezért gyanakodva fogad minden új nőt, aki belép az otthonukba. Szerinte vissza kellene menni, és normálisan bemutatkozni.
— Rendben — egyezett bele Eszter nagy nehezen. — De remélem, ez az előadás egyszeri volt, és nem lesz folytatása.
— Ígérem, nem ismétlődik meg — bizonygatta Benedek.
Másodszorra Kinga mintha kicserélték volna. Mosolygott, udvarias hangnemet ütött meg, érdeklődött az esküvői tervekről, sőt Benedek gyerekkoráról is mesélt. Eszter már-már azt hitte, talán még meg is találják a közös hangot.
Az esküvőre Benedek rokonságának apraja-nagyja hivatalos volt: távoli unokatestvérek is, akikkel évek óta alig beszéltek. Eszter oldaláról csupán a szülei és néhány igazán közeli barát érkezett. Tíz fő állt szemben nagyjából ötvennel. A társaság nagy része nem ismerte egymást, a vőfély lelketlenül vezette a programot, így a hangulat hamar lapossá vált. Ekkor Kinga nosztalgiázni kezdett.
— Jaj, mennyire hiányzik innen Lilla! Ő aztán tudta volna, hogyan kell felrázni egy lagzit. Igazi energiabomba volt! — sóhajtotta, majd jelentőségteljesen Eszterre nézett.
Eszter megdöbbent. A másfél hónap alatt, amióta ismerte Kingát, alig telt el találkozó Lilla emlegetése nélkül. Csakhogy korábban egészen más jelzők hangzottak el róla. A lista nagyjából így festett:
— lusta, mert otthonról dolgozik szabadúszóként;
— két diplomával is „butácska”;
— felelőtlen anya, hiszen bébiszittert fogadott;
— a gyereket állítólag Benedek nyakába varrta, pedig a kislány megszólalásig hasonlít az apjára;
— pénzéhes, mert a hivatalos minimálbér huszonöt százalékát kérte tartásdíjként;
— számító, amiért a házasság előtt vásárolt lakását nem osztotta meg a válás után;
— zárkózott, mert nem járt családi összejövetelekre az újszülöttre hivatkozva;
— viszont „legalább engedelmes”, mert meghallgatta az anyósa tanácsait.
Eszternek baljós sejtése támadt: előbb-utóbb róla is hasonló lajstrom készül majd Kinga fejében.
A házasságkötés után úgy döntöttek, Eszter örökölt lakásába költöznek, amelyet a nagyszülei hagytak rá. Egy év sem telt el, amikor megszületett a kisfiuk, Levente. Kinga azonnal bejelentette, hogy érkezik „rendbe tenni a dolgokat”, mert egy fiatal anya úgysem tudja, mit csinál.
— Eszter, nem hallod, hogy sír a gyerek? Nézd meg, biztos tele a pelenkája! — szólt ki a nappaliból.
— Eldobható pelenkát használunk, teljesen száraz — válaszolta fáradtan Eszter. — Valószínűleg csak unatkozik. Hadd egyek végre pár falatot.
— Unatkozik? És te most reggelizel? Délután három van! Mit műveltél eddig?
— Talán nem látta? Tornáztattam, masszíroztam, takarítottam, ebédet főztem önnek, aztán újra a kicsivel voltam. Hajnal óta talpon vagyok.
— Na jó, akkor én majd kicserélem azt a pelenkát. Mihez kezdenél nélkülem! — jelentette ki sértett büszkeséggel, és bevonult a gyerekszobába. — Eszter, hol tartod a pelenkákat? És a törlőkendőt? Hintőpor nincs? Vagy inkább krémet használsz? Törölköző merre van?
— Inkább hagyja, mindjárt megyek — sóhajtott Eszter, és a tükörbe pillantott. Sápadt arca, a szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, mennyire kimerült. Olyan volt, mint egy álmatlan panda, csak szőr nélkül.
Kinga végül kivonult a konyhába. Csörömpölés hallatszott, majd felháborodott hangja betöltötte a lakást.
— Eszter! Ki teszi így a lábost a tűzhelyre? És miért főzöl kész gombócot? Nem szabadna ilyet enned! Ráadásul bolti? Sokkal jobb lenne, ha magad darálnád a húst, nem pedig ilyeneket tennél az asztalra…