Lilla lassan az ölébe ejtette a kezét. A bőre érdes volt, kiszáradt és kicserepesedett, mintha hónapok óta maró tisztítószerek marnák. A körmei tövig vágva, a kézfején apró repedések futottak végig.
— Már az első napon elvették az útlevelemet — szólalt meg halkan. — Azt ígérték, idős asszony mellé kerülök gondozónak. Ehelyett egy országút menti kifőzdébe hoztak. Elvették a telefonomat és az irataimat is. Azt mondták, dolgozzam le az utazás árát, és majd visszakapok mindent. Próbáltam elszökni, de hová mentem volna? Tél volt, körülöttünk puszta, a legközelebbi város negyven kilométerre. Otthon pedig ott van az anyám. Gyógyíthatatlan beteg… Három hónapon belül komoly kezelésre van szüksége. Ha nem küldök pénzt, nem éri meg a következő évszakot.
Szaveljev összevonta a szemöldökét.
— Útlevél nélkül mégis hogyan juttatta haza a pénzt? — kérdezte gyanakvóan.
— A szakács segített. Rendes ember, helybéli. Odaadtam neki a keresetemet, ő pedig a saját kártyájáról utalta át a szomszédunk számlájára. Csak egy kis részt tartott meg magának, amiért vállalta a kockázatot. Így húztuk ki valahogy.
A bíró gyomrában kellemetlen szorítás ébredt. Undort érzett — nem a lány iránt, hanem a gépezet iránt, amelynek maga is része volt.
— És mit gondolt, mit fog kezdeni Magyarországon ezzel a nyelvtudással? — vetette oda hűvösen. — Mosogatni itt is lehetne, törvényesen.
Lilla ajkán keserű mosoly jelent meg.
— A konzulátust akartam felkeresni. Vagy egy nagyvállalatot. Tudja, bíró úr, nem csupán annyi, hogy „értek oroszul”. Kitüntetéssel végeztem az egyetemen.
— Természetesen — dőlt hátra Szaveljev gúnyos félmosollyal. — Melyik kar? Talán a Harvard?
— Nyelvészeti.
— És angolul? Szótárral elboldogul?
— Tíz nyelven beszélek — felelte nyugodtan.
Szaveljev rövid, hitetlen nevetést hallatott, és megcsóválta a fejét.
— Tíz? Fogalma van, ez mit jelent? Harminc év alatt láttam professzorokat, akik kettőn is küszködnek. Maga pedig egy út menti konyháról állít ilyet…
Lilla nem sütötte le a szemét. Lassan kihúzta magát, és abban a pillanatban kopott kabátja mintha palásttá nemesedett volna a vállán.
— Tell me, please, do you really think that a person’s worth is determined by the dirt on their shoes? — kérdezte hibátlan, tiszta kiejtéssel.
A szoba levegője megdermedt. Szaveljev kezében a toll, amellyel az imént még a kiutasítási papír aláírására készült, mozdulatlanul megállt a papír fölött.