— Rahimova, mégis mire számít? Azt hiszi, mindjárt meghatódom, és a kiutasítás helyett beutalót írok magának egy gyógyüdülőbe?
András Matvejevics Szaveljev ingerülten csapta az asztalra a zsíros szélű aktát. Egy gemkapocs kipattant belőle, és élesen csörrenve végiggurult a fényesre koptatott felületen. A helyiségben dohos iratok, öreg bútorok és az utcáról behordott, olvadó hó szaga keveredett — az a fajta nedvesség, amely évtizedek alatt beleivódik a vaskos dossziékba. Odakint második napja tombolt a jeges szél, és a hóvihar lassan maga alá temette a szürke Kazincbarcikát, egészen a lépcsőházak előtetőiig.
Szaveljev bíró három évtized alatt megtanulta, hogyan olvasson az emberek tekintetéből. Az asztal túloldalán most is egy tipikus szabálysértő ült: bő, elnyűtt kabát, elkopott cipő, lehajtott fej.
— András Matvejevics, minek húzzuk az időt? — toporgott türelmetlenül Gergő körzeti megbízott, arca a hidegtől kipirult. — A főúti „Zodiákus” presszóban kaptuk el. Mosogatott, felmosott. Se munkavállalási engedély, se rendes bejelentés, az iratai hamisak. Egyértelmű ügy, indítjuk a kiutasítást. A szolgálati kocsi jár odalent, fogy a benzin.
A bíró nem felelt azonnal. A kezébe vette a bögrét, amelyen valaha ez állt: „A legjobb apának.” A felirat már csak halványan látszott — akárcsak a kapcsolata a lányával, Nórával. A nő Szegeden élt, egy rangos fordítóirodában dolgozott, és legfeljebb háromhavonta hívta fel az apját, hogy udvariasan rákérdezzen az egészségére.
— Foglaljon helyet, Rahimova — mutatott egy kemény támlájú székre. — Érti a magyar nyelvet, vagy hívjak tolmácsot a szomszéd irodából?
A fiatal nő felemelte a fejét. Az arca sápadt volt, tekintete fáradt — olyan ember benyomását keltette, aki hirtelen túl nagy teherrel szembesült.
— Mindent értek — mondta halkan, tiszta kiejtéssel. — Nincs szükség tolmácsra.
Gergő felhorkant, miközben elővette a telefonját.
— Persze, ilyenkor mindenki folyékonyan beszél. Aztán amikor alá kell írni valamit, jön a „nem értem”. András Matvejevics, intézzük el, ég a kvóta.
— Gergő, menjen ki a folyosóra. Gyújtson rá — vágta el röviden a bíró.
— De hát…
— Azt mondtam, menjen ki.
Az ajtó csukódása után csend telepedett a szobára. Szaveljev újra a nőre nézett.
— Rahimova Lilla. Huszonhat éves. Miért nincsenek rendben az iratai? És mit keresett egy ilyen helyen? Nem tűnik olyannak, aki önként vállalja, hogy egy konyhai raktárban húzza meg magát.
Lilla lassan összekulcsolta a kezét a térdén, mintha ezzel próbálná összeszedni a bátorságát a válaszhoz.